A szabadságharc elbukott. Hol it tették le a 39-esek a fegyvert? Mi lett később velük?

Az I. zászlóalj háborús szerepét jelzi, hogy a kezdetekkor 1140 főt számláló zászlóalj a fegyverletétel idejére, a harcoknak, valamint a Komáromnál kitört tífusz- és kolerajárványok következtében 140 főre apadt![1]  A komáromi fegyverletétel több lépcsőben történt, ezen belül a Dom Miguel az első napon, október 2-án tette le a fegyvert. Bár a zászló a császáriak kezébe került, annak szalagját a katonák szétvágták. Keiner főhadnagynak és Holló tizedesnek, ezreddobosnak köszönhetően két darabja Szatmárnémetibe került, ahol nagy becsben tartva őrizték azokat[2]. A vár  teljes átadása október 4-re valósult meg. Elvégeztetett.

                A II. zászlóalj Péterváradon tette le a fegyvert. Pétervárad feladása szeptember 7-én történt meg, miután Komáromhoz hasonlóan, küldöttek bizonyosodtak meg arról, hogy a magyar seregek letették a fegyvert. A zászlóaljnak az ostrom kezdetétől az erőd feladásáig 180 fős vesztesége volt halottakban és sebesültekben, így látható, hogy a szabadságharc alatt a II. zászlóalj messze a legkevesebb veszteséget szenvedte el az ezred többi zászlóaljaihoz képest.

                Az erőd kapitulációjánál a zászlóalj régi egyenruhájában sorakozott fel, és fegyelmezett, szabályos képet mutatott. A régi, császári zászló alatt sorakoztak fel, amiről eltávolították az annak magyaros jelleget adó nemzeti színű szalagokat, illetve újra feltűzték rá az 1836-ban, Karolina Auguszta császárnő által adományozott zászlószalagot. Ezután a zászlóalj esküt tett, majd útbaindították a stájerországi Pettauba (ma Ptuj, Szlovénia), ahol az újra megalakuló császári 39. gyalogezred magvát képezték.[3]

                A III. zászlóalj, amely annyi viharos ütközetben vett részt, látta a világosi mezőt. Ott a lőfegyvereiket kilőtték, majd megtisztították. Egy fegyelmezett haderő utolsó, automatikus parancsai között volt ez a parancs: a fegyvert meg kell tisztítani. Majd két-két zászlóalj között a csapatok egy üres helyet hagytak ki, és amikor elhangzott az utolsó, „Fegyvert gúlába!” vezényszó, a zászlóaljak, immár fegyvertelenül, a tőlük jobbra lévő üres helyen sorakoztak fel. Görgei Artúr Rüdiger orosz tábornokkal már esti szürkületben vonult el a lefegyverzett hadsereg sorai előtt. Sok ezer torokból harsant fel: Éljen Görgey!  És a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb alakja, a keménységéről híres, súlyos fejsebbel csatákat vezető tábornok egy percre lova nyakára hanyatlott… A III. zászlóalj keménységének jelképe, az el nem hagyott eredeti, császári zászlójuk Világosnál  is velük volt. A súlyos ütközeteket megjárt zászlóalj ugyanis bár kapott új honvédzászlót, nem volt hajlandó megválni a régitől, és továbbra is azt hordozta. Azt a zászlóalj Tiszafüreden Kossuth Lajos kérésére sem volt hajlandó lecserélni az új zászlóra. Hozzá kell tenni, hogy a napóleoni háborúkban annak rúdját két alkalommal is ellőtték! A hozzá fűződő viszonyukat jól jellemzi, hogy a világosi fegyverletételnél csak a kevesebb kötődéssel bíró honvédzászlót adták orosz kézre, míg a régi zászlót eltemették, és bár később voltak kezdeményezések előtalálására, ma is ott van eltemetve. Nem került ellenség kezébe.[4]

       A IV.  zászlóalj utolsó ütközete az 1849 augusztus 9-én lezajlott temesvári csata volt. Ezután már csak a borosjenői fegyverletétel következett…

Letörött hát a zászló, azonban a szenvedéseknek még nem volt vége. A korábban a császári haderőben szolgáló 39-esekre még további megpróbáltatások vártak. Bár sokan menlevéllel rendelkeztek (pl. a komáromi várfeladás egyik tárgyalási alapja volt a védők szabad elvonulása), a kényszersorozás sokakat utolértek.  A korábban császári szolgálatban álló tisztek alapbüntetése pedig a közlegényként való besorozás volt. Sokakat éppen saját ezredükhöz, a 39. gyalogezredhez soroztak be, melyet azonnal cseh területre indítottak el. Bár évekig nehéz sorban tengődtek az egykori veteránok, ne törjünk pálcát azonnal az osztrákok felett! Néhány év múlva rendelet tiltotta meg az egykori honvédek megkülönböztetését, és sokan a kiegyezés után katonai karriert is befutottak. De azért jellemző, hogy az 1850-es években előfordult, hogy csehországi várbörtönben 39-es katona volt őr, amikor a fogságot szenvedők között egykori 39-esek is senyvedtek… Azt is hozzá kell tennünk, hogy voltak, akiket nem kellett kényszerből sorozni. Beálltak ők maguktól is, mivel máshoz nem értettek, és több évtizede ették már a katonakenyeret.

A listából láthatjuk, hogy az 1850-es években a kényszersorozottak nagy részét leszerelték, illetve néhányan pénzzel megváltották magukat a szolgálattól. Sokan kivándoroltak, és közülük Rumbauer Gyula Róbert, aki 17 évesen már honvéd tüzér hadnagy volt, az északiak ezredeseként harcolt az amerikai polgárháborúban. Csupp József pedig tagja volt az 1864-67 között Mexikóban harcoló osztrák hadtestnek.

A névsor alapvetően Bona Gábor munkái alapján készült ( Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban I.-III., Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban I.-II., Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban).

 A névsor nem teljes, pillanatnyi kutatási állapotot tükröz!