császári és királyi 39. gyalogezred

frame
Schweidnitz 1757 • Breslau 1757 • Olmütz 1758 • Grüszau 1759 • Gottesberg 1759 • Friendland 1759 • Landshut 1760 • Belgrád 1787 • Szabács 1788 • Jemappe 1793 • Cateau 1794 • Mantua 1796 • Rivoli 1796 • Neumarkt 1796 • Tagliamento 1797 • Hocheim 1797 • Legnano 1799 • Marengo 1799 • Trebbia 1799 • Mantua 1799 • Genova 1800 • Marengo 1800 • Asiano 1801 • Castelfranco 1801 • Bosen 1805 • Lanchut 1809 • Neumarkt 1809 • Aspern 1809 • Pozsony 1809 • Podubnie 1812 • Moszkva 1812 • Villach 1813 • Drezda 1813 • Mincio 1814 • Conflans 1815 • Óbecse 1848 • Perlász 1848 • Kápolna 1849 • Isaszeg 1849 • Buda 1849 • Komárom 1849 • Nagysalló 1849 • Vác 1849 • Debrecen 1849 • Temesvár 1849 • Solferino 1859 • Mailand 1859 • Custozza 1866 • Königgrätz 1866 • Dolnje Tuzla 1878 • Doboj 1878 • Lemberg 1914 • Komarno 1914 • Lesnovice 1914 • Blozew Gorny 1914 • Dukla 1914 • Nagycsertész 1915 • Szálnok 1915 • Hoher Trieb 1915 • Isonzó 1915 • Isonzó 1916 • Isonzó 1917 • Kőhalom 1916 • Mogyoróstető 1916 • Sósmező 1916 • Fajti Hrib 1917 • Piave 1918 • Montello 1918 • 

CSENGERI IMRE TISZTHELYETTES – ELSŐ A VITÉZEK KÖZÖTT IS!

dsc-0324.jpg
Fotó:
2017. February 12. 10:24

Csengeri Imre tiszthelyettes – első a vitézek között is!

 

Mindenekelőtt köszönöm a Csengeri család közreműködését az írás létrejöttében!

 

     Csengeri Imre 1888-ban született Hajdúnánáson, református családban. Az I. világháborúban a cs. és kir. 39. gyalogezred tiszthelyetteseként harcolt, és tettei alapján mindenképpen az ezred legkiemelkedőbb alakjai közé tartozott.

 

1. kép: Csengeri Imre tiszthelyettes (a kép a Csengeri család birtokában)

                Csengeri Imre géppuskásként szolgált. Akkoriban a géppuskákat külön alegységbe szervezték, és az ezred minden zászlóalja rendelkezett egy géppuskás osztaggal. Csengeri tiszthelyettes[1] az I. zászlóalj géppuskás osztagában szolgált. Hőstetteinek többsége ezzel a jelentős tűzerővel bíró tűzfegyverrel függ össze. A rendszeresített fő fegyverzet a Schwarzlose M.07/12. típusú, vízhűtéses géppuskából állt. Mivel a géppuskák teljes tömege meghaladta a 40 kg-ot (állvánnyal és pajzzsal együtt), a tűzfegyvereket lovakra vagy öszvérekre málházva szállították. A géppuskás század (hivatalos megnevezése I. géppuskás osztag, részleg – Machinengewehr Abtheilung I. -M.G.I.) állományába rendszerint 4 géppuska volt szervezve, és személyi állománya 100 fő körül mozgott. Például 1916. április 13-án az osztag harcértéke a következő volt:[2]

 

Tiszt

Hadapród

Legénység

Géppuska

3 fő

1 fő

100 fő

4 db

 

                Csengeri Imre a Nagy Háború előtt szüleivel és testvéreivel Hajdúnánáson élt, innen ragadta el a háború. Hősünk 1914 júliusának végén, a mozgósításkor vonult be a 39. gyalogezredhez, és egészen a háború végéig harcolt. Valószínű, hogy a háború előtti tényleges katonai szolgálatát is 39-es katonaként szolgálta le. Annyi bizonyos, hogy részt vett az 1912-1913-as mozgósítási gyakorlatban, amit a mozgósítás emlékére alapított emlékkereszt is igazol. A fronton megjárta –az ezred harcainak megfelelően – a szerb, orosz, és olasz harcteret is.

                Vitézségével hamar kitűnt. Az ezred géppuskás osztagai az 1914 őszén lezajlott ütközetekben mesterien használták tűzgépeiket. Mivel még nem alakultak ki műszakilag berendezett állások, a géppuskák mindkét oldalon nagy veszteségeket okoztak. Az ezred géppuskásai tűzfegyvereikkel gyakran mentették meg az ezred zászlóaljait a bekerítéstől, vagy az átkarolástól. Ezekben a harcokban Csengeri Imre kiérdemelte az I. osztályú (Nagy) Ezüst Vitézségi Érmet.

                A többi elismerést már az olasz fronton kapta. Hamarosan birtokosa volt a II. osztályú (Kis) Ezüst Vitézségi Éremnek is, majd természetesen (egyik sebesüléséért) elnyerte a Bronz Vitézségi Érmet is.

                1917. május 14-én (10. isonzói csata) éjszaka az olasz tüzérség több órán át lőtte a 39. gyalogezred állásait. Még az éjszaka folyamán kis erejű gyalogsági támadást indítottak, amit a saját századok sikeresen visszavertek. Ezt követően újra megkezdődött olasz részről a tüzérségi tűz, ami egészen délig tartott. Ezt az olasz gyalogság támadása követte, amely elsősorban az ezred jobb szárnyának csatlakozása ellen irányult. Itt - a Fajti Hribtől ÉK-re – az ezred I. zászlóaljának 1. százada volt védelemben. A század, illetve a zászlóalj géppuskás osztagának egy szakasza megállította az olasz támadókat, akiket ezek után igen sikeresen pusztított  a Csengeri Imre géppuskás szakasza által lőtt oldalazó tűz. A pusztítást az olasz gyalogságra lőtt tüzérségi zárótűz fokozta, miután az ellenséges gyalogság igen jelentős része megadta magát az északi szomszéd osztrák lövészezrednek.[3]

1917. augusztus 19-én (10. isonzói csata) az olaszok az ezred I. és IV. zászlóaljának állásait támadták. Amíg a IV. zászlóalj állásaiba betört olasz gyalogságot rövid idő alatt sikerült meghátrálásra kényszeríteni, addig az I. zászlóalj védőkörletében az olaszok jelentős sikereket értek el. Itt az I. zászlóalj 3. századának egy része, illetve az egyik géppuskás szakasz fogságba esett. Az eredeti helyzet visszaállításának érdekében indított ellenlökés, melyet a 2. század, illetve az ezredtartalék 6. század hajtott végre, Csengeri Imre tiszthelyettes géppuskás szakaszának támogató tüze mellett indult meg. A hatásos támogató tüzet kihasználó századok kiverték a beékelődött olasz erőket a saját állásokból, és jelentős számú foglyot ejtettek.[4] Csengeri Imre ezért a tettéért másodjára is elnyerte az I. osztályú (Nagy) Vitézségi Érmet.[5]

Augusztus 21-én Csengeri Imre újra kitűnt az I. zászlóaljat támadó olaszok elleni harcban. Az olasz gyalogság 09:45-kor indult nagy erejű gyalogsági támadása egészen a zászlóalj állásai előtt lévő műszaki akadályokig jutott. Az ott tűzzel megállított ellenséges erőkre a zászlóalj tüzérségi zárótüzet kért, minek hatására az olasz támadás összeomlott. A zászlóalj sikeresen megállította a további olasz támadásokat, és emellett géppuskáival oldalazó tüzet vezetett a IV. zászlóaljat támadó olasz erőkre. Ennek ellenére a több hullámban, nagy erőkkel támadó olasz gyalogság betört a IV. zászlóalj védelmébe, ahonnan erőit csak nagy erejű ellenlökéssel lehetett kiszorítani. Csengeri Imre nem csak a géppuskáinak tűvezetése során emelkedett ki, de a vezetést erős tüzérségi tűzben is folytatta, valamint az ellentámadásban is részt vett.[6]

1918-ban a Piavén történő átkelésnél ismét kiemelkedő haditettet vitt véghez szakaszával.  Az ezred 1918. június 15-én kezdte meg az átkelést Montellónál, a megáradt folyón. A folyót, mely az ezred átkelési szakaszán 1200 méter szélesre duzzadt, és azt - összesen 800 méternyi -, több sziget tagolta. Az átkelő eszközöket ezeken a száraz részeken emberi erővel kellett átsegíteni. Az átkelést az I. zászlóalj kezdte meg, mialatt Csengeri Imre géppuskás szakasza az első lépcsők előtt foglalt terepszakaszt az egyik homokszigeten, majd tüzével támogatta a zászlóalj századainak átkelését. Ami elsősorban az átkelési ponttal szemben lévő olasz tűzfegyverek tűzzel történő lefogásával valósult meg.[7]

A treviso-i vasútvonalakért vívott harcokban (1918 június) a tiszti veszteségek miatt átvette zászlóaljának (I. zászlóalj) parancsnokságát, és több napig vezette azt. Vezetésével a zászlóalj 27 (a különböző írott források, illetve a család információi az olasz támadások számát eltérően adják meg: 13, 22, 27 alkalom) olasz támadást vert vissza. Ekkor történt, hogy mivel az erősítésért küldött katonái egyike sem érte el a saját csapatokat, végül ő maga indult erősítésért. Megeskette a katonákat, hogy az állásokat távollétében is tartani fogják, illetve ő is esküt tett, hogy ha kell, még sebesülten is, hordágyon hordozva is meghozza a várt erősítést, és visszatér katonáihoz. Sikeresen elérte a saját erőket, ahol a már halottnak hitt, megviselt katonát maga József főherceg szólította meg, és invitálta a harcok kipihenésére. Ő azonban ragaszkodott a mielőbbi induláshoz, így szavát megtartva, az erősítés élén érte el újra szorongatott helyzetben lévő katonáit.[8]

Az összeomlás után hazatérő tiszthelyettes még utoljára fegyvert ragadott, és tagja volt az 1919-ben a csucsai fronton bevetett, 39-esekből verbuválódott, Vályi Nagy Frigyes által vezetett zászlóaljaknak. A Székely Hadosztály tagjaként is példát mutatott hazafiasságából. Harcolt a románok ellen (vagyis már harcolt minden nemzet ellen, aki ellen a 39. gyalogezredet bevetették: szerb, orosz, olasz, román), és a csucsai összeomlásnál megsebesült. Nem csatlakozott azon társaihoz, akik a Székely Hadosztály megszűnése után a Tanácsköztársaság kötelékében harcoltak tovább. Végleg hazatért szülőfalujába. Itt rendőrként szolgált tovább Hajdúnánás román megszállása alatt, majd a románok kivonulása után a csendőrtartalék parancsnokhelyettese lett.  1919 júniusában belépett a Nemzeti Hadseregbe, és 1920 novemberében tette le végül a fegyvert.[9] A háború után, az 1920 06.19-én megjelent Magyar királyi honvédelmi miniszteri rendelet igazolta.[10] Majd 5 és fél évig szolgálta fegyverrel hazáját!

Kitüntetései: Arany Vitézségi Érem, I. osztályú (Nagy) Ezüst Vitézségi Érem két alkalommal, II. osztályú (Kis) Ezüst Vitézségi Érem, Bronz Vitézségi Érem, Károly-csapatkereszt, Magyar Háborús Emlékérem, Sebesültek Érme, 1912-13-as Mozgósítási Emlékkereszt.        

Csengeri Imre 13 helyen sebesülve fejezte be a háborút, mely alatt kétszer tüntették ki az Arany Vitézségi Éremmel! Három alkalommal feküdt kórházakban, és sebesülései között kardtól, golyótól, és repesztől szerzett sérüléseket is viselt magán, és több repeszt haláláig hordozott testében. Egyik súlyosabb sérülése tüdőlövéstől származott, de többi sebesülésének következményei is haláláig kihatottak egészségi állapotára.

A háború után – felvétel a Vitézi Rendbe

                Köszönhetően kapott elismeréseinek, neve szélesebb körben ismertté vált. A legénységi állományúak között elsőként avatták a Vitézi Rend tagjává. [11]  Így résztvevője volt az első vitézavatásnak, ahol az első 203 katona között avatták vitézzé, és tagja volt az első 24, vitézi telket nyert jelöltnek.[12] Sok, egykori 39-es bajtársa is ekkor nyert vitézi címet. Az ünnepségre 1921. augusztus 21-én került sor.[13]

 

2. kép A vitézzé avatás oklevele (a Csengeri család birtokában)

                A vitézi telekről szóló adománylevél 1921. május 21-én kelt. Ennek megfelelően részére a vajai, 461. számú telekkönyvi betétben foglalt 1066/3 helyrajzi számú, 15 katasztrális hold terjedelmű vitézi telek adományozása (8,5 hektár) történt meg.[14]

 

3. kép A vitézi telek adománylevele (a Csengeri család birtokában)

                Az egyébként hajdúnánási katona a felajánlott földek közül Vaja mellett választott magának, vállalva ezzel a költözést is. Úgy tartotta, hogy az egyébként általa bőtermőnek tartott hajdúnánási földek esőben gazdagabb időjárás esetén gyakorta belvizessé válnak. Ezért azoknál némileg homokosabb földeket szeretett volna. Így a vitézi címmel 15 hold vajai földhöz jutott. Választott településén - mivel első felesége, Csengeri Irén elhunyt -, új házastársra talált a vajai, (egyébként árva) Orosz Erzsébet (1904-1978) személyében.  

                A vitézi telket Vay Ádámné ajánlotta fel. Az ünnepélyes vitézi telek beiktatás 1921. július 31-én történt meg. Az ezt megelőző napon, 1921. július 30-án Szabolcs vármegye törvényhatósági bizottsága rendkívüli közgyűlést tartott. Az ülésen bemutatták Csengeri Imrét, a másnapi rendezvény ünnepeltjét.[15]

 A beiktatási bizottságban a következő személyek szerepeltek: vitéz Doókos Gyula vezérkari őrnagy (Horthy Miklós képviseletében), a Vitézi Szék törzskapitánya, ReviczkyLászló ezredes, Wack Károly őrnagy, dr. Jármi Béla főispán, Mikecz István alispán. A beiktatás tiszteletére a települést lobogókba öltöztették, és az érkezőket a falu jegyzője köszöntötte. A főispán és az alispán elé egy 12 főből álló lovas bandérium lovagolt előre.

                A vendégek egy része egy nappal korábban érkezett, és a Vay kastélyban szállt meg. A vonattal érkezett tisztek között volt Csengeri Imre is. A nagy nap első ünnepségére a kastély előtt került sor, az erre a célra összeállított lombsátor alatt. A helyi és kerületi elöljárók megnyitó beszéde után vitéz Doókos Gyula őrnagy Csengeri Imrét a vitézi birtokba helyezte, és a település lakosságát is invitálta az augusztus 20-án tartandó vitézavatásra.

                Ezt követően a református templom előtt álló Vay Ádám obeliszk előtt vitéz Doókos őrnagy jelképesen egy marék földet adott át Csengeri Imrének a neki adományozott földből.  A református lelkész imája után Mikecz István alispán üdvözölte az immár Szabolcs vármegyei lakossá váló hőst. Végül a bizottság aláírta az adományozással járó jegyzőkönyveket.

                Az ünnepséget Papp Lajosné Vay Róza által adott díszebéd követte. [16]

                Az immár birtokkal gyarapodott vitéz nem felejtette el meghálálni az elismeréseket. Köszönő levelében így írt:

„Nagyságos Alispán Úr!

                Abból az alkalomból, hogy a folyó évi július hó 31-én részemre vaján, a Vitézi Szék rendelkezésére a vitézi telek átadatott, nem mulaszthatom el, hogy hálás és alázatos köszönetemet ki ne fejezzem az érdekemben tett fáradozásukért. Arra kérem, méltóztassék alázatos köszönetemet tolmácsolni a Kormányzó Úr Őfőméltóságának, a Vitézi Széknek és özvegy gróf Vay Ádámné kegyelmes asszonynak, kiknek irántam való kegyes jóindulatáért soha el nem múló hálával tartozom... Ígérem, hogy becsületes polgára leszek Szabolcsvármegyének és az a föld, melyet kedves jóltevőm jóvoltából két kezemmel művelhetek, elszakíthatatlan kapcsolatot fog képezni közöttem, a szabad hajdúk leszármazottja és a vármegye között. Egyben alázattal kérem a Nagyságos Alispán Urat, méltóztassék köszönetemet a vármegye népével közöltetni, különösen Vaja község népével, azért a szép ünnepélyért, amelyet azon alkalommal érettem rendezett. Kérésemet és köszönetemet ismételve vagyok Nagyságodnak alázatos szolgája:

  Hajdúnánás, 1921. aug. 6.

                                                                                                                             vitéz Csengeri Imre

                                                                                                                             hajdúnánási lakos”[17]

 

Élet a háború után

Csengeri Imre először tanyán lakott, majd sikerült házat vásárolnia Vaján, a Damjanich utcában (101. szám?). A Vitézi Rend, amíg a gazdaság meg nem erősödött, még lovakat is biztosított részükre.

                Arany Vitézségi Érmét, - mely után járadékban részesült -, időközben eladta. A kapott pénzt szülei házának tehermentesítésére fordította.[18]

Azt a területet, amelyen gazdálkodott, a mai napig Csengeri dűlőként, vagy Csengeri sarokként ismerik a helyiek.[19] A gazdálkodás sikerét bizonyítja, hogy 1924 novemberében már részt vett Debrecenben, a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara által rendezett tengeri (kukorica) kiállításon, ahol bánkúti fajtával szerepelt. [20]

 

4. kép A Csengeri dűlő egy része napjainkban (a szerző felvétele)

 

Élete gazdálkodással telt, ami mellett leventeoktató is volt. Nagy tiszteletben tartották, és nemzetes uramnak szólították. A helyi hivatalokban sorba állnia sem kellett, mindig előre szólították. Nagy öröme tellett 4 gyermekében. Sokszor mondogatta, hogy csak legkisebb lányának, Erzsikének a lakodalmát szeretné még megérni. A fronton szerzett számtalan sérülése miatt azonban állandó egészségügyi problémái voltak. Bár később több alkalommal is behívták katonai szolgálatra, egészségügyi állapota miatt azonnal elbocsájtották. Karsebével sokat szenvedett, és végül felesége Debrecenbe vitte egy olyan orvoshoz, akivel még az ezred I. világháborús időszakából ismerték egymást. Az orvos azt mondta, ha hamarabb felkeresik, talán amputálással még menthető lett volna a hős élete, így viszont gyógyulása már csak az Égben lehet.

Csengeri Imre tartalékos tiszthelyettes, a cs. és kir. 39. gyalogezred történetének kétségtelenül egyik legvitézebb katonája 1941. szeptember 4-én adta vissza lelkét Teremtőjének. Mivel a harcmezőn szerzett sebesüléseinek következtében hunyt el, hősi halottként kell tekintenünk rá. Ágyának végében ott zokogott legkisebb, általa nagyon szeretett 8 éves kislánya… Nem adatott meg édesapjának,  hogy örömapa lehessen a lakodalmán… A vitézi címet az 1927-ben született Imre fia örökölte.

Temetése olyan volt, amire a kis településen nem sok példa akadt. Megjelentek a Vitézi Rend képviselői, illetve természetesen egykori leventéi, akik koporsóját vitték a sírhoz. Sírja ma felújítva, a család által gondozottan állít emléket a hősnek.

 

5. kép A hős síremléke (a szerző felvétele)

Természetesen 1945 után a hős emlékét csak a család őrizte tovább.  Fegyverét elásták (kútba dobták?), félve a retorzióktól. A kapott földet elvitte a kollektivizálás, szétszóródtak az emlékek is. Feleségét idős korában az Őrben élő Erzsébet lánya ápolta. Sírja is ott található.

Egyszer valaki azt mondta özvegyének: „meglátja, a férjéről egyszer a gyerekek tanulni fognak az iskolában.” Ha még ez nem is érkezett el, emlékét veszni nem hagyhatjuk. Amikor e sorok írójaként legkisebb lányát, a mára már idős Erzsébet nénit felkerestem, ő azt mondta, már napok óta édesapja jár állandóan az eszében, és nem tudta, miért van ez. Most már tudja: „nagy az Isten hatalma”! Azért volt ez, mert nekem kellett érkezni hozzá! Magam is így gondolom! Újabb 39-es bajtárs történetét kapcsolhatjuk az ezred történetéhez, akinek vitézsége és élete példakép kell, hogy legyen mindannyiunk előtt!

Vitéz Csengeri Imre - 39-es tiszthelyettes -, nyugodj békében!

 

 

 

 

 



[1] A „tiszthelyettes” rendfokozat a legmagasabb altiszti rendfokozat volt, így ma főtörzsőrmesternek felel meg

[2] HL. II.482. K.u.k. 39. Inf. Reg. 5.d.

[3] Lépesfalvi, 283. oldal

[4] Lépesfalvi, 311. oldal

[5] Nyírvidék, 1921. augusztus 3. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nyirvidek_1921_08/?query=csengeri%20imre&pg=7&layout=s

[6] Lépesfalvi, 316-318. oldal

[7] A magyar nemzet aranykönyve (Budapest, 1921) 204. oldal

[8] Deme Andrásné, Csengeri Imre Erzsébet lányának szíves közlése alapján

[9] Nyírvidék, 1921. augusztus 3. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nyirvidek_1921_08/?query=csengeri%20imre&pg=7&layout=s

[10] https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/HonvedsegiKozlony_1920_2_szemelyes/?query=csengeri%20imre&pg=452&layout=s

[11] Királydaróci Daróczy Zoltán: A vitézi intézmény https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/MagyarKatonaiKozlony_1921/?query=csengeri%20imre&pg=608&layout=s

[12] Friss Újsáf. 1921. május 24. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/FrissUjsag_1921_05/?query=csengeri%20imre%20&pg=79&layout=s

[13] Oklevél a vitézzé avatásról. A család birtokában.

[14] A Kormányzó Adománylevele. Kelt 1921. május 21-én.  A család birtokában.

[15] Nyírvidék 1921. július 30. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nyirvidek_1921_07/?query=csengeri%20imre&pg=156&layout=s

[16] Nyírvidék 1921. augusztus 2. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nyirvidek_1921_08/?pg=2&layout=s

[17] Nyírvidék 1921. augusztus 9. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nyirvidek_1921_08/?query=csengeri%20imre&pg=36&layout=s

[18] Deme Andrásné, Csengeri Imre Erzsébet lányának szíves közlése alapján

[19] Csengeri Imréné és Csengeri Imre szíves közlése alapján (unokájának felesége, illetve dédunokája)

[20] Nyírvidék, 1924. november 19. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Nyirvidek_1924_11/?query=csengeri%20imre&pg=144&layout=s

Szerző (forrás): Kiss Róbert
Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.