„Fiam, aki élve kijött a lövészárokból, egészen másként élte meg a nehézségeket.”

Egy 39-es a Magyar Királyi Csendőrség kötelékében

Ezúton köszönöm a Gombos családnak, hogy a hős emlékét megőrizte, illetve az írás létrejöttében segítségemre volt!

              Polgár István, a 39. gyalogezred I. világháborús katonája 1894. augusztus 07-én született Vámospércsen. Édesapja Polgár Gábor, édesanyja Papp Juliánna volt. Az I. világháborúban a 39. gyalogezred gyalogosaként harcolt. Harctéri szolgálatot 1916. 02.16. és 1917. 07.01. között teljesített, az olasz fronton.[1] Harctéri szolgálatával kiérdemelte a Károly Csapatkeresztet, az Osztrák Háborús Emlékérmet a kardokkal[2], a Bolgár Háborús Emlékérmet[3], és a Magyar Háborús Emlékérmet (okmányok hiányában egyelőre több kitüntetése nem azonosítható).

Igazolvány a Magyar Háborús Emlékérem viseléséhez (a család birtokában)

            A harctéren flekktífuszba esett, valószínűleg ez hiúsította meg a további frontszolgálatot. Feltehetőleg még 1917-ben a Csendőrség kötelékébe lépett, ahol egészen a II. világháború végéig szolgált.[4] Új pályaválasztását valószínűleg meghatározta az, hogy bátyja, Polgár Lajos is csendőrként szolgált.

A Nagy Háború után

            Hosszú szolgálatának ideje alatt több helyen is szolgált csendőrként. Ezekre lakhelyeiből is következtethetünk (Biharugra, Vámospércs). Észak Erdély felszabadítása, melyben maga is részt vett, tovább növelte a szolgálati helyek számát. A Kormányzó (talán kolozsvári) bevonulásán jelen volt, mint lovascsendőr. Később a kiépülő magyar közigazgatás részeként Kolozsváron, Biharpüspökin, Kötegyánon, végül Félixfürdőn teljesített szolgálatot. Félixfürdőre már utána költözött családja is, és ott feleségével (Komári Etelka) és három gyermekével éltek közösen (István, Gábor, Etelka).

Polgár István m. kir. csendőr törzsőrmester (a család birtokában)

            A Csendőrségnél csak törzsőrmesteri rendfokozatot ért el, mivel további előmenetelét korlátozta, hogy Gábor bátyja 1919-es kommunista volt, aki börtönben is ült, majd Párizsba emigrált. Természetesen ez a korabeli Magyarországon nem volt jó ajánlólevél… Jól jellemzi a XX. századi Magyarországot, hogy öccse viszont a Nyilas Párt tagja volt, aki így 1945-ben volt kénytelen disszidálni, Jugoszlávián keresztül szintén Franciaországba. Természetesen ez pedig 1945 után okozott gondokat.

            Csendőrként az Erdélyi Emlékérmet, és valamelyik Legénységi Szolgálati Jelet érdemelte ki.[5] Csendőrként 28 év szolgálati ideje volt. Az utolsó időszakban már irodai szolgálatot látott el.

Igazolvány az Erdélyi Emlékérem viseléséhez (a család birtokában)

            Csendőrként egyenes, feddhetetlen, megvesztegethetetlen ember volt. Az adott szónál nem volt számára fontosabb, és gyermekeit is így nevelte.

Polgár István egy ismeretlen csendőr tizedessel, talán járőrtársával (a család birtokában)

            A román kiugrás után, amikor Erdély hadszíntérré változott, családját szekérre rakta, és Konyárra szállíttatta. Etelka lánya 3 évesen egy dunyhába burkolva vett részt a menekülésben. Bár ő ekkor még Erdélyben maradt, később csatlakozott a családhoz. Hadifogságba nem esett, így a család Konyáron folytatta életét, ahol feleségének volt egy háza és némi földtulajdona.

Számkivetve 1945 után

            Természetesen az új rend, mint volt csendőrt, nem fogadta el. A földeket elvették, munkát nem kaphatott. Így a Metró építkezésre volt kénytelen felutazni a fővárosba, ahol, mint kétkezi munkás dolgozott. Az elszegényedett családnak nagy kincs volt a postán Konyárra küldött kenyér… Természetesen gyermekei továbbtanulását korlátozták, és fiai csak munkaszolgálatot teljesíthettek.

            Bár Konyáron a családnak sok barátja volt (korábban ott is szolgált), voltak, akik bántották őket. Gúnyosan kérdezték feleségétől, „hol van a csipkés kesztyű, széles kalap”.

            Belépett a TSZ-be, ahol híres volt metszőtudásáról. A csendőrmúltnak és a tiszteletnek köszönhetően az emberek őt nem elvtársazták, hanem Polgár úrnak nevezték.

            Az 1956-os eseményekből ugyan kimaradt, de a forradalom hírére a konyári szilasi dűlőben cigánykereket hányt (62 évesen!). István fia viszont részt vett a fővárosi eseményekben. Később emiatt disszidálni akart, de elfogták, és 3 év börtönbüntetést kapott. Kihallgatásain ütötték-verték, hogy vallja be, csendőr édesapja akarta külföldre küldeni, mint kémet. Nem vallott édesapjára, de az elszenvedett verések és a börtön lelkileg megtörte a 19 éves fiatalembert. Ezt csak súlyosbította, hogy menyasszonyát 1956-ban, miközben kenyérért állt sorba, végzetes golyó érte.

Igazolvány a Bolgár Háborús Emlékérem viseléséhez (a család birtokában)

            Polgár Istvánnak végül sikerült elhelyezkednie a debreceni hajlított bútorgyárban, ahol éjjeliőr volt. Nyugdíjba is innen ment. Feleségével öregkorukban beköltöztek Etelka lányához Debrecenbe. Ott az idős 39-es veterán minden nap, amennyiben az időjárás engedte, kisétált a 39. gyalogezred emlékművéhez. „Megyek, elszívok egy pipa dohányt a bajtársaknál”. Órákat volt az emlékműnél, ült a környező fák alatt, és ezt a szokást akkor is fenntartotta, amikor látása már erősen megromlott. Ez volt a napi sétája, végig az Egyetem sugárúton. Végül, látását elvesztve, 1977-ben hunyt el. A konyári temetőben nyugszik.

Bár megélt két háborút, és sok nehézségen ment keresztül, panasz sohasem hagyta el a száját. Időskorában, amikor valamilyen csapás vagy nehézség érte a családot, gyakran mondogatta: „Fiam, aki élve kijött a lövészárokból, egészen másként élte meg a nehézségeket.” Higgadt, nyugodt ember volt, és sohasem káromkodott. A legerősebb szó, mely elhagyta száját, a „krucifix” volt. A hosszú egyenruhás szolgálat pedánssá tette. Ruházata, környezete mindig rendezett volt. Még a levágott venyigének, vagy a tűzifának is elvágólag kellett állnia. Míg látása engedte, sokat olvasott, többnyire régi klasszikusokat.

Bár egy ládában őrizte háborús emlékeit, ezekből csak néhány irat maradt meg. Ezeket az emlékeket, amelyek között ott voltak a kitüntetések és a sisakja is, valószínűleg Konyáron elásta, hiszen a volt csendőr bélyeg így is nehézséget okozott a családnak.[6]

Emlékét ma családja nagy tisztelettel őrzi.