császári és királyi 39. gyalogezred

frame
Schweidnitz 1757 • Breslau 1757 • Olmütz 1758 • Grüszau 1759 • Gottesberg 1759 • Friendland 1759 • Landshut 1760 • Belgrád 1787 • Szabács 1788 • Jemappe 1793 • Cateau 1794 • Mantua 1796 • Rivoli 1796 • Neumarkt 1796 • Tagliamento 1797 • Hocheim 1797 • Legnano 1799 • Marengo 1799 • Trebbia 1799 • Mantua 1799 • Genova 1800 • Marengo 1800 • Asiano 1801 • Castelfranco 1801 • Bosen 1805 • Lanchut 1809 • Neumarkt 1809 • Aspern 1809 • Pozsony 1809 • Podubnie 1812 • Moszkva 1812 • Villach 1813 • Drezda 1813 • Mincio 1814 • Conflans 1815 • Óbecse 1848 • Perlász 1848 • Kápolna 1849 • Isaszeg 1849 • Buda 1849 • Komárom 1849 • Nagysalló 1849 • Vác 1849 • Debrecen 1849 • Temesvár 1849 • Solferino 1859 • Mailand 1859 • Custozza 1866 • Königgrätz 1866 • Dolnje Tuzla 1878 • Doboj 1878 • Lemberg 1914 • Komarno 1914 • Lesnovice 1914 • Blozew Gorny 1914 • Dukla 1914 • Nagycsertész 1915 • Szálnok 1915 • Hoher Trieb 1915 • Isonzó 1915 • Isonzó 1916 • Isonzó 1917 • Kőhalom 1916 • Mogyoróstető 1916 • Sósmező 1916 • Fajti Hrib 1917 • Piave 1918 • Montello 1918 • 

3. rész: Tűzkeresztség

beolvasas0025.jpg
Fotó:
2022. March 15. 09:58

3. rész

Tűzkeresztség

 

Na szóval, Szent Iván havának 11-ik napján[1]misére készülődtünk. Azon voltunk, hogy puccba vágjuk magunkat, mert a vasárnapi kirukkoláson ragyogni kellett mindennek, mint a Salamon töke, szóval nagyon ragyogni kellett. Fene ette volna meg a németjét, hogy nem féltette a puskát, gombot, csatot, hogy elkopik a sok súrolástól-fényezéstől. Mert mi már volt, hogy szombaton fényeztük, hogy a vasárnapi misére kész legyünk.

Ekkor halljuk ám, hogy verik a dobot veszettül a várban, mégpedig riadóra!

-        Mi lelte már ezt a bolond világot, hát nem vasárnap van? – kérdeztem Balog komámat.

-        Hát nem unalomból verik, az bizonyos – mondta Jóska komám, de azért csak fényesítette a gombjait.

Na, hát ekkor kezdődött nekünk a háború. Kivágódott az ajtó, és káplár Nagy II. már ordította is:

-        Kendtek nem értik a trombitaszót? Mit vakaróznak itt? A mise elmarad! Levenni az extra ruhát, aztán rukkolásra felszerelni! Bőr nyakravalót hozzanak, a patrontáskába mindenki átvesz 60 éles töltést! Gyerünk, a fene ezt a világot, mitőlünk ma a bor a kancsóban marad, nagyon úgy néz ki!

Összenéztünk Jóskával: még a bőr nyakravaló rendben van, azt felvesszük máskor is, ha külön szólnak, de töltésből 20-nál többet még sosem osztottak ki! Ma akkor mégsem misére megyünk, de nem is a szokásos gyakorlat lesz ez.

Na, le a szép ruhát, fel a hétköznapit. Köpeny behajtva, a hátbőrönd amúgy is bepakolva, még egy kis dohány belé, mert sosem lehet tudni, aztán már szereltünk is felfelé. Kenyérzsák és bajonett balra, a patrontáska jobbra, borjú a hátra, csákó a fejbe, aztán megmarkoltuk a puskát, és mentünk is le sorakozni. Nem sokan voltak még ott, csak a magunkfajta öregkatonák készültek még el, a sok poros fülű újoncnak nem volt még meg a tudása, hogy ilyen hamar elkészüljön. Én is nyakon vágtam Szabó Mátét, mert tábori sapkában jelent meg. De örülhetett is, mert kapott volna ő fenékberúgást is az altisztektől, hisz ki látott már olyat, hogy sapkában induljon a katona a háborúba, ha csákót is adott neki a császár.

Csakhamar együtt állt az ezred, de ott voltak 32-esek és a Császár huszárok is.[2] Forrt az egész erőd, ahogy a sok katonaság gyülekezett. Lónyerítés, káromkodás, kapkodás volt még jó ideig, de aztán csak elcsendesedett a tér. Csak egy-egy lószerszám csörgött néha, ha egy huszárló megrázta a fejét. De előtte persze most is leesett a lováról egy huszár, akinek felágaskodott a lova, mert megijedt valamitől. Kiáltott is mindjárt egy 39-es gyalogos, mintha csak erre várt volna, hogy mindenki hallja:

-        Nízzétek, milyen szíp parasztot ellett a lú, ott fekszik a hasa alatt!

Régi tréfa volt, mégis nevetett mindenki, ahogy csak a lovas kárán tud nevetni a gyalogos katona. Még a káplár is csak úgy apróbbat húzott a bekiabáló hátára a pálcával, mert hát neki is szívéből szóltak. Fene a sok cifra huszárját, azok is csak páváskodni tudnak, próbálnák csak egyszer, mit kell kiállni a gyalogos katonának!

Végül a granicsárok,[3] és még 3 ágyú is beérkezett, és végleg elcsitultak a sorok. Hát, Krótner ezredes[4] tartott ott valami beszédet, de az németül volt, meg aztán messze álltunk tőle, úgyhogy mi abból nem sokat értettünk. De ezt ott nem mutatja az ember, meghát a baka véleményére nem is kíváncsi senki.

Kaptuk a parancsot a fegyver töltésére, aztán kanyarodott is ki az egész katonaság az erőd elé, és megindult Karlóca felé. Ahogy ott egy kicsit megálltunk, a cúgkommédiás tiszt úr[5] azért már magyarul is elmondta nekünk, hová is indulunk. Hadnagy úr Weingheinst[6] magyarul adta ki, mit fogunk csinálni, de ő is csak inkább a káromkodásig jutott a magyar nyelvvel, úgyhogy végük káplár Nagy II. mondta el, mi a helyzet.

-        Na figyeljenek kendtek! A szerbekre megyünk rá, mert zavarja már a németet is, amit a magyar falvakkal csinálnak. Karlócánál van egy táboruk, az ellen megyünk. A mi századunk az egyik avángárd század,[7] de ezt maguk úgysem értik, mer’ a fele porosfülű bundás[8] katona. Na, szóval mi megyünk elől a jobb szárnyon, aztán szerbeket keresünk, ennyit elég tudni kendteknek. A tüzérek az úton jönnek mögöttünk, a huszárok is velök jönnek, fene a sok flancos cicomás fajtáját mindegyiknek, hogy nem tudnak ilyenkor se’ lemenni az út mellé. A vezényszóra figyeljenek, és aki elébb mer lőni, minthogy parancs van rá, én menten agyonvágom a kardommal! Azt csinálják, amit mondok, és nem lesz baj. Léniát formázunk, aztán lövünk, míg lehet. De előtte bajonett óf[9] lesz, és ha arra kerül a sor, hát megverekszünk velök rendessen. Oszt egymást védjük, a bajnétot használni megtanulták. De aki a sorból kilép, vagy elszalad, azt a másvilágon is utólérem, és olyan pofont kap, hogy az onokájának is cseng a füle tőle!

Hogy mindent megtudtunk, azt én nem állítom, de nekünk azért éppen elég volt. A gyalogos katonaság fő ereje a lába, és bizony miattunk nemigen zsírozták meg egy kocsi kerekét sem. No, de bírtuk mi a menetet, Dommiguel[10] bakák voltunk, vagy mi! Csak annyi kellett, hogy a kenyértarisznyában legyen kenyér, szalonna, és a kulacs alján némi bor. Persze, ha a menet alatt utunkba egy kis szökevény kolompér, vagy legalább félig érett szilvaféle került, hát azt sem a vaddisznók ették meg.

Karlóca nincs messze Péterváradtól, legalábbis, ha csak sétál az ember az országúton. De mi elöl mentünk, és az ezred tíz századából három század az elővéd szerepét töltötte be. Az ezredes úr bizonyára nem bízta a véletlenre az összeütközést az ellenséggel, így hát az első találkozásra mi lettünk kijelölve. Amikor pedig elöl megy az ember, az a dolga, hogy azt a fene ellenséget megtalálja, és pediglen lehetőleg előbb, mint az az embert. És mivel én a jobbszárnyon mentem a századdal, nekünk bizony nem az út jutott. Mentünk mi erdőn-réten keresztül, de meg az út menti szőlőskertekből is kijutott. Úgyhogy kénytelenek voltunk benézni a pajtákba, présházakba is, nem lapulnak -e ott azok a rác ellenségek. És mivel mi Balog Jóska komámmal lelkiismeretes, jó magyar bakák voltunk, néha a hordók alá is odatartottuk a kulacsot. Mert ahogy Jóska mondta:

-        Én édes komám, nem venném a lelkemre, ha valami ártatlan utánunk jövő mérgezett bort inna. Úgyhogy ezt előkóstoljuk, aztán ha mégis mérgezett, halálunkkal megmentjük a századot.

Mi tagadás, egy-két bor tényleg olyan volt, hogy azzal embert lehetett volna ölni, még ha nem is magyar bakát, mert annak ugyan edzett volt a gyomra. Néha bizony megitta az volna még az árvák könnyét is, csak feledni tudja azt a kis szalmatetős viskót a Hortobágy mellett, vagy a szatmári homokon. Mindenesetre azért vigyáztunk mi a borral, mert bár a hangunk nagy volt, csak féltünk az első csatától. Szerbet láttunk mi eleget, és tudtuk azt is, nem halvérű fajta, ha az igazát védi. De hát a szőlőkben nemigen találtunk senkit, hiába tűztük fel a bajonettet.

Hanem aztán ahogy a szőlőknek vége szakadt, és már elég közel voltunk Karlováchoz, csak észrevettünk egy csoport rácot, akik talán éppen reánk vártak. Annyit láttunk, hogy az út melletti bokros jócskán tele van emberrel, és talán mintha fegyver is lenne náluk. Nosza, egy katona indult is hátra az utánunk jövő századhoz. mi pedig addig is szemmel tartottuk őket. Éppen azon tanácskoztunk, kifélék lehetnek, amikor azok bemutatkoztak nekünk. Mivelhogy kisütöttek ránk pár puskát, és ha embert nem is találtak, a golyók füttyét azért hallhatta mindenki, akinek füle volt. Szégyen, nem szégyen, le is kapkodtuk a fejünket a golyók elől. Merthogy bár öreg katonák voltunk mi, nem is az utolsók, de lőni most lőttek ránk először. Bizony, ha nem érkezik oda éppen akkor őrmester úr Vásárhelyi, bizony páran visszafutottak volna a szőlőskertek felé, mert sokan igencsak forgatták a nyakukat a golyózápor közepette.

-                  Előrenéz mindenki, a kutyaúristenit neki – kiáltotta el magát őrmester úr Vásárhelyi, aztán már vitt is minket előrébb, szabályos kétsoros vonalat alkotva.

Bár nemigen akaródzott menni senkinek, a katonába beoltott fegyelem győzött-

tettük, amit a káplárpálca belénkvert, és gépiesen hajtottuk végre a parancsokat. Összeállt az alakzat - voltunk ott akkor már egy bő szakasznyian – és gyors lépésben megindultunk előre. A golyók persze ott füttyögtek körülöttünk, néha előttünk verték fel a port. Mentünk hát előre, és bíztunk benne, hogy a századunk is ott jön mögöttünk.

            Egy dolgot belevertek minden 39-eskatona fejébe: lőni csak parancsra lőhetünk! Mert nagy művészet ám a sortűz tudománya. Egy túl korán leadott sortűz veszte lehet egy egész zászlóaljnak, mert mire újratölt, nyakán lehet az ellenség, kivált, ha lovassága van! Így hát bár a puskáink tűzkészek voltak, azokat még dolog nélkül vittük vállainkon. Mentünk rendületlen, és néztük a fekve – állva ránk lődöző rácokat. Ha december lett volna, sem fázott volna senki közülünk. Engem is kivert a hideg veríték. Szaladtam volna akkor, akár az ellenségre is, olyan erő szállt meg akkor, amit előtte nem tapasztaltam. Ezt az erőt kellett legyőznöm, és lépni együtt a többivel a sort tartva, mégha futni is lett volna kedvem.

            Szinte már kibírhatatlan volt ez a néma előrenyomulás a tüzelő fegyverek ellen, amikor reszkető hanggal kiáltott őrmester úr Vásárhelyi:

-        Megállj! – mert nagy izgalmában még németül is elfelejtett, bár ő is csak a vezényszavakat meg a jelentés szövegét tudta német bikkfanyelven.

Tettük, amit belénkvertek. Megálltunk, kiigazodtunk önkéntelenül. Hát ezért kínoztak minket annyit éveken keresztül – most, a harcban gondolkodás nélkül is működött minden.

-                  „Fertig!”[11] – szólt a parancs, és én már húztam is magamhoz a puskát, függőlegesen tartva orrom előtt, a test vonalában. Jobbkezem hüvelykujjával hátrafeszítettem kattanásig a kakast. Bizony, kicsit járt a szemem előtt a puska, de így volt ott akkor mindenki. De ezen nem volt idő gondolkodni, mert őrmester úr Vásárhelyi parancsai sűrűn követték egymást.

-                  „Schlagt an! Ziel!””[12] – erre jobb lábbal picit hátraléptem, és a puskát vállhoz emeltem. Szemem sarkából láttam, ezt teszi mindenki. Előremeredt vagy 30 puska, táncoltak a végükön a szuronyok, és erre mintha egy kicsit a szerb tűz is töredezettebbé vált volna. Én a szerb tömeg közepére céloztam, hisz ott jobban remélhettem a találatot. Először lőttem emberre életemben…

-                  „Czug! Feuer!”[13] – és elsütöttem én is a többivel a puskámat. Hát ilyen egy össztűz! Előttünk a füst eltakart mindent, de mi már parancsszó nélkül is remegő kézzel keresgettük a tölténytáskában a következő töltést.

De aztán már káromkodott is őrmester úr Vásárhelyi, és áttértünk a vezényszó szerinti, szabályos töltésre és tüzelésre. Még kétszer lőttünk, amíg a századok beértek minket. Találtam -e valakit? Bolond a golyó, nem szól az, hová megy. Csak a szurony eredményét látja az ember, igaz, évekig álmodik még vele.

Ekkorra a szerbek már megszaladtak. Először csak egy-egy ember futott hátra, aztán ment ott már mindenki. Mi pedig, ahogy a század velünk egy vonalba ért, indultunk velük együtt az ellenség felé szuronyt szegezve. Lassan beértük a szerbek korábbi vonalát, és ott négy elesettet láttunk. Bizony összeszorult a gyomrom, ahogy elmentünk mellettük: én öltem meg valamelyiket? Az egyik gödröt kapart maga alá, ahogy vergődött haláltusájában, egy pedig még mindig nyöszörgött. De nem álltunk meg, mentünk a falu szélső házaiig, ahonnan meg-megszólalt egy-egy szerb puska irányunkba.

Ahogy a házakhoz értünk, egy jajszóval kiesett mögülünk hadnagy úr Weingheinst. Mellén találta a rác golyó. Ritka jó embert volt, a tiszt urak közül talán ő volt hozzánk a legemberségesebb. Meg is dühödött a század, valami olyan haragot éreztem én is, hogy foggal is nekiestem volna akármelyik ellenségnek, még ha a pokolból is jött volna ellenünk. Nem számított akkor már a vezényszó, rohant mindenki előre, hogy mielőbb ölre mehessen a szerbekkel. Talán a saját ágyúk megszólalása is erőt adott, mivelhogy a gyalogos szereti maga mellett tudni a tüzérséget.

Hát mentem én is. A szuronyt előre tartottam, gyalogos ellen. De a szerbek megszaladtak előlünk, bár bátran hátrapuskáztak a mieinkre. Egy árokban azonban bekerítettünk vagy harmincat, akik későn vették észre, hogy a bal oldali század már elhaladt mellettük. Bátor emberek voltak. Rossz puskáikkal szaporán lődöztek ránk, s akinek puskája nem volt, rövid kardfélével fenyegetett minket.

Én akkor már lőni nem tudtam, mert elkoszolódott puskám. De nem is volt rá szükség, lőtt ott sortüzet helyettem más, majd szuronyra mentünk ellenük.

-        Vigyázzunk egymásra, komám! -vetette oda nekem Balogh Jóska, és mentünk előre rendületlenül.

Gyorsan kinéztem magamnak leendő ellenfelem. Régi puskájának töltését fejezte be éppen, és célra tartott.  A vér a fülemben dobolt, és éreztem, Isten neked világ, ennyi volt! De a golyó nem engem talált, jobbomon ütött le egy fiút Mátészalkáról. Mire a füst eloszlott, már egymás előtt voltunk. Szakállas, marcona ember volt, aki vadul döfött felém puskája csövével. Számoltam én ezzel, félre is ütöttem azt az ócska puskát, és a következő pillanatban előrelépve belévágtam  a bajonettet. Mondhatnék még erről mást is, de rágta ez a szívem sokáig, ma sem szeretek beszélni róla. Puskával, de meg főleg ágyúval lövöldözni érzelem nélküli dolog. Lőnek ott sokan, nem tudni, talál -e az ember. De a bajonett, az személyes dolog. Voltam én sok csatán később, de az az első, az a szakállas szerb, akit éreztem a szurony hegyén, sokáig nem hagyott nyugodni.

Foglyot nem ejtettünk, és az árokban lévő szerbek leküzdésével a csata is véget ért. A zsákmányolt fegyvereket szekérre dobtuk, és már indultunk is vissza Péterváradra.

-        Öltél, pajtás? – kérdezte tőlem Balog komám, de nem válaszoltam. Mentem az előttem lévő után. Megtanultuk aztán később, hogy nem kérdez ilyet az ember. De hát ki gondolta volna akkor, hogy később még ágyúkkal is megyünk szembe, ahol keményen arat a halál? Jó az Isten, minket kímél, hogy nem tudjuk, mi van előttünk…

Visszaérve az erődbe, fáradtan dőlt le mindenki. Sok volt ez a nap a tűzkeresztséggel együtt a katonáknak. De alig ültünk le a szalmazsákra, jöttek az altisztek, és állhattunk neki a puskák megtakarításának. Igazuk volt, megtanultuk később. Az első a fegyver, mert ha az működik, győzhetünk, élhetünk. Balogh Jóska komám látta mi a bajom, így elvitte és ő mosta el a bajonettem. Én nem voltam rá képes. Hogy miért ő tette meg, amikor ő is holtfáradt volt? Aki nem volt katona, és nem tapasztalta meg a bajtársiasságot, annak hiába is magyaráznám. Bizony, fogyott a bor is aztán, és ki-ki megbeszélte mellette a nap izgalmait, vagy csak némán bámult maga elé a pohárba. De ha valaki tele pohár felett hajtotta le a fejét, máris volt valaki, aki belehajtotta az orrát a tele pohár borba. Mert szomorúság vagy öröm, a gyalogos katona nevetés nélkül nem érzi jól magát. Kivált a 39.

Másnap elég jó kosztot kaptunk, és kicsit békén is hagytak minket. Kivéve persze, aki patrulba (járőrbe) ment. Mindenesetre hamarosan az elismerések is megérkeztek. Persze, nekünk, egyszerű gyalogosoknak azért módjával. Kräutner ezredes úr, Appel és Elsner százados urak, és Collig főhadnagy úr jutalmat kapott. De szegény sebesült Weinhengst hadnagyot is elismerték, rá is szolgált. A lövés nem gyerekjáték, nem is tudtuk, megmarad -e az élők sorában. Őrmester úr Gáspárt Lőrinc szép jutalmat kapott, és mivel szegről-végről földik vagyunk, egy pohár bor nekem is jutott az árából. Kortsmár Anti és Tóth Pista káplárok is itathatták a cimborákat a császár pénzéből, de bizony én sem panaszkodhattam. Merthogy őrvezetőséget ért nekem az, hogy legelöl mentem. De én csak úgy a magam zsoldjából hívhattam meg Balogh komámat a korcsmába, bár innentől több zsoldot húztam, mint annak előtte.

Kis idő múlva aztán mehettünk a szerbekre újra.



[1] 1848. június 11.

[2] A Császár huszárezredet csakúgy, mint a 39. gyalogezredet, 1756-ban alapították. Később az 1. hadrendi számot kapta. A szabadságharc alatt a Császár huszárok a magyar ügy mellett harcoltak. A 32. gyalogezred, Budapest majdani háziezrede, 1741-ben állt fel, és a szabadságharcban szintén a honvédseregben küzdött.

[3] határőr gyalogság

[4] David Kräutner von Thatenburg ezredes, a 39. gyalogezred parancsnoka 1843 és 1848 között.

[5] szakaszparancsnok (zugkommandant)

[6] Franz Weinghengst hadnagy

[7] helyesen avantgarde, azaz elővédként a főerők menetének biztosítására kiküldött alegység

[8] az újonc katonát abban a korban bundásnak csúfolták

[9] „Bajonett auf!” azaz „Szuronyt fel!”

[10] Az ezredmegnevezése a hadrendi szám mellett a szabadságharc időszakában az akkori ezredtulajdonos, Dom Miguel neve volt. A katonák így magukat gyakran „Dommiguelek”-nek nevezték

[11] „Készülj!”

[12] „Vállhoz! Cél!”

[13] „Szakasz! Tűz!”

Szerző (forrás): Kiss Róbert
Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.