Ládi Imre naplójából már közöltünk részeket. Ezúttal nem a megszokott, háborús hónapokat leíró írást adunk közre. Az összeomlás, és a háború vége után a 39. gyalogezredet ismét megpróbálták összeállítani, hogy azt a románok ellen bevessék. Ládi szakaszvezető újra fegyvert fogott, és ott volt, amikor Csucsánál a front összeomlott. Ezután hazament, de a románokkal továbbra sem egyezett. Azt tudni kell, hogy 1916-ban, amikor a románok betörtek Erdélybe, az ezred újoncaiból és gyógyulófélben lévő sebesültjeiből összeállítottak egy zászlóaljat, és azt a románok ellen alkalmazták Erdélyben. Tehát nem volt ez ismeretlen ellenfél. És mint kiderül, egy harcedzett, sok halált látott 39-es katona nem adta könnyen magát még 1919 végén sem.

(A románokkal együttműködő csendőr és rendőr nevét inkább kihagytam, bizony, ilyen is volt).

   „Február 7-én (1919) indultam ki az ezreddel a román frontra, amely Csucsánál[1] állott. Ott jó volt, semmi dolgunk, rendes  koszt, korona minden sarzsinak több. Dohányt, bort, snapszot kaptunk rendesen. Tábori őrsre jártunk, és február 26-án szakaszvezető lettem. Március 3-án eljöttem 4 nap szabadságra. Április 2-án lettem szolgálatvezető, és 5-én jöttünk pihenőbe Élesdre.[2] Április 16-án alármunk volt, és ki kellet menni Csucsára, mert bejött a román. Rugczüngoltunk éjjel 2 órakor Barátkára[3], és ott voltunk 2 napig. Onnan is el kellett jönni Élesd alá, onnan Várad alá. Onnan egyenesen Debrecenbe, onnan pedig 24-én kimentünk Vámospércs alá. Ott reggel tudtuk meg a valót, hogy eladtak bennünket, és így áncváj Újvárosnak.

   Én és sok böszörményi fiú is hazajött, de ide is bejött a román. Összeszedte a sok lovat és tehenet, juhot, gépeket, szóval mindent viszen kifelé. Nem tudom, mi is lesz. Voltam 8 nap aratni, dolgoztam is idehaza. Tudná a fene, csak nem tudom, mit kellene tenni, mert itt jó volna munkába lenni.

   Nyáron és ősszel mindig dolgoztam, persze mester parasztember voltam. Deczemberbe (1919) nagyapám meghalt, , eltemettük, megosztoztak a vagyonon. A fát kivágtuk a ház megől és 21-én reggel mentünk fáír. És mikor a mozinál mentünk Lukács János bátyámmal, jön egy román katona egy rendőrrel és megállítottak bennünket. Hogy vessem le a köpenyemet. Nem vetettem le, hanem felmentem az olasz katonai parancsnoksághoz. Az nem volt otthon, lementem a lakására, Angyal fakereskedőnél. Egy szóval sem mondta, hogy vessem le a köpenyemet, de az oláh frájter  el akarta venni.

   Így az irodában voltam fél 12-kor és akkor azt mondta a frájter, menjek vele a lakására, ad ott ő nekem egy másikat. Megyek, hogy ne kelljen velek veszekedni, és kimegyünk a fürdőbe Szuszka Nagy Andráshoz, hogy azoktól elvesz egy köpönyeget és nekem adja. Azok pedig nem voltak odahaza, és így nem kaptam persze, és én sem adtam oda az enyémet. Én nem akartam a parancsnoksághoz menni, és az új soron Szabó rendőr elment haza ebédelni, mivel 12 óra volt. Én meg a vankuj mentem felfelé, a Zöld fánál nem engedett tovább, hanem vetkezzek le. Na azt már nem, és nem is mentem fel, mivel ő nem engedett felmenni. 

   Lecsatolta a derékszíját és meg akart ütni, de nem tudott, mert első ütésre elvettem a bajonétját. Mentem volna tovább, de elében állt. Nem akartam vele ujjat húzni, és megindultam hazafelé. Jött utánam szépen. Mikor az új sort elértem, látom, megy négy fegyveres román. Elkerültem, nehogy a kezek közé menjek. Letértem a fürdő felé vesztemre, mert ez elkezdett kiabálni, „rumun szoldát”. És már jött egy, már kettő, egyik bródzsákkal, másik derékszíjjal, persze bajnét nélkül, mert az már nálam volt. Nem mertek megközelíteni. Akkor elhajítottam a bajnétot, ekkor az első nekemjött. Elvettem a derékszíját, de már akkor voltak vagy tízen. Mert úgy jötten egyenkint, mintha a földből jöttek volna elő. Én szép lassan mentem volna hazafelé, de egyszerre jött vagy 10-15, szóval voltak már 20-25-en, és körülfogtak. Én se té, se tova nem tudtam menni. Eldobtam a derékszíjat, gondoltam, hátha megszabadulok, de még jobban nekemjöttek.

   Ekkor kést rántottam és amelyiket értem, az húzódott hátrafelé, de mindig új jött helyette. Bizony én mindig egyre jobban fáradtam, úgy, hogy már félni kezdtem, nem bírok kitartani. Új fordulattal közelebb jöttek, és újra talpra kellett hogy álljak. Akkor a késsel améket csak értem. Egyiknek, másiknak száját, orrát összetörtem, de én nem kaptam kézütésnél egyebet, és a szám végénél, és a jobb fülemnél megkarmoltak. A frájteren három nehéz, egy könnyebb sebet ejtettem.

   Ez a viaskodás körülbelül fél óráig tartott. Nem tudom, hogy a köpenyemre léptek, vagy elfáradtam, csak megfogtak és bevittek a paksusíró szobába és el akartak verni. Egy másfélméter hosszú nyelű baltát hoztak, hogy adnak vagy 50-et. De jött egy káplár, aki nem engedte. Megkötötték hát a kezem, és 6 ember közrefogott, és elkísértek a zsidóhoz, mert ott volt egy tisztjek a vankujoknak. Azt azt mondta románul, nem szégyellik magukat, hatan kísérnek egy embert, mikor a keze is meg van kötve. Ne mutassák a gyávaságukat, hogy félnek egy magyartól, és így két ember kísért az újsoron kívül, a szélmalom közön, illetve a Tököli Imre utczán fel a városházához.

   Bementünk a parancsnoki szobába, és ott van a hadnagy dínerje és azt mondja, nem szabad lett volna a köpönyegemet odaadni. Kioldta a kezem és leültem várni a hadnagyot és rágyújtottam egy czigarettára. Még el sem szívtam, amikor bejön egy bolond szakaszvezető a hóna alatt egy karabéllyal, és se szó, se beszéd, nekem jön és puff. Annyi időm maradt, hogy a kezem elébemlöktem, de oly nehéz ütés volt, hogy elejtettem a jobb karom és a fa részek lehullottak róla (a puskáról). Akkor a másik kezem tartottam elébe, azt kicsapta, két helen folyt a vér és elég takarosan. A harmadik ütésnél széket fogtam, és azzal ütöttem párat, persze bal kézzel, mert a jobb kézzel már nem bírtam. Így nem bírt velem, és a díner kiküldött a gangra.

   Kis idő múlva jön a hadnagy, azt kérdi, tudom –e mit tettem. Ige feleltem, és kérdi, szabad –e azt? Azt feleltem, mit tett volna a hadnagy úr az én helyemben? Azt felelte, azt nehéz lenne megmondani, és hogy ő főbe lövet. Azt feleltem, erre már el voltam készülve ezelőtt egy órával. Azt kérdezte, nem sajnálom –e azt a frájtert, akit megszúrtam? Mondom dehiszen nekem is fáj. Azt felelte, elhiszi. Jön aztán Pápai főorvos, és bekötött mind a kettőnket. Engem akkor pofonvágott a frájter jobb kézzel, erre Pápai nekivágta a frájtert a kályhának. Az jajgatott, hogy megégett a háta. Persze ez nem tetszett az oficziálnak, hogy az ő emberével így bánnak. Azt kérdi .... csendőr főhadnagy, hol a bajonett és a derékszíj. Eldobtam – mást nem mondhattam semmit. Ez a tanúbizonysága, hogy  nem akartam véle megverekedni. Ez jó, ezt el is hiszem, volt a felelete. Akkor azt mondta a vankuj oficziál a csendőrnek, ezt átadom neked, le kell vinni a kórházba, és ott leszek, míg meg nem javulok. Gondoltam helyes. Reggel 9-kor elvittek a korházba, illetve mentem a kórházba ….. rendőrrel. Ő a nemzetőr csendőrök között a leghunczutabb, fene a hűséges fejét enné meg. Ott voltam a maradék napjáig az ünnepnek, akkor felkísért …., és a hadnagy elkezdi mondani, hogy elvitet Debreczenbe, mert itt tovább nem lehet kezelni. Hanem ő tesz egy ajánlatot. Ha mindenkinek megfizetünk amit akar, hogy hallgassanak, akkor semmi bajom nem lesz és szabad leszek.És nehogy a végén egy ezredet nyomjanak ide, mivel neki menyasszonya van itten. Ő rosszalja a verést, és így 1500 koronába kerül mindenki fáradtsága.

   Rá is vettek édesapámék, de egy írást kértünk, hogy nekem semmi bántódásom ne legyen. De erre azt mondta, nem ad írást, mert akkor azt édesapám beviszi Debreczenbe, és őt főbelövik, amiért nem adott be a haditörvényszékhez.

   Édesapámék a pénzt kifizették, és haza is jöttem. Míg a kezem fájt, addig csak olvastam, minden nap regényeket. A kezem lassan gyógyult, mert nem volt kötszer. Aztán 21-re virradóra gipszbe tette Gál Mihály főorvos.”