Fotó:
2022. szeptember 23. 12:53
Vitéz lépesfalvi Lépes Győző tollából származik az alábbi megható történet (Lépes Győző az I. világháború alatt 39-esként harcolt, és jelentős szerepet játszott a háború után a 39-es emlékek összeállításában).Lépes ezredesnek megadatott, hogy 1938-ban fegyverrel lépjen a visszacsatolt Felvidék földjére, hiszen a beregszászi járás parancsnokaként részt vett a Felvidék visszacsatolásában, és az azt követő feladatokban. Mint mindenkinek, neki is nagy öröm volt az elvesztett terület visszacsatolása, bár 1938-ban minden bizonnyal fájdalommal is járt. Egyrészt ugyanis a Lépes család a felvidéki Stószról (ma Štós, Szlovákia) származott, másrészt a családnak az akkor még román megszállás alatt lévő Szatmárnémetiben voltak birtokai. Édesapja, lépesfalvi Lépes Ödön ny. alezredes Trianon után is ottmaradt, egészen 1925-ben bekövetkezett haláláig. Volt hát ok örömre-bánatra egyaránt.
(a családi adatokat ezúton is köszönöm Lépes Győző unokahúgának, Lépes Katalinnak).
A magyar falu angyalai[1]
Akkor történt, amikor ismét magunkénak mondhattuk a húsz év előtt elrablott Felvidéknek egy részét. A bevonulás jelenetei, a városok üdvrivalgása, zászlóerdeje, virágdísze, mint gyönyörű álomképek vonultak el előttünk a legmélyebb meghatottságot mégis a falvak egyszerű népének szenvedésektől barázdás arcán lecsurranó könnyek váltották ki belőlünk.
Csoma elé érkeztünk. Az elénk lóduló boldog nép szívének verését hallani véltük.
A község átvétele gyorsan folyt le. Akik a húsz éves kálváriajárás alatt a magyarság keresztjét legkészségesebben hordták, azoknak, rang és állásra való tekintet nélkül, joguk volt minden polgártársuk viselkedése felett bírálatot mondani. És a magyar földműves a római szenátor méltóságával ült előttünk és a legkisebb szenvedély nélkül mondta ki dicsérő, vagy rosszalló ítéletét.
Azután a község elöljáróságának a megválasztása következett. Ez sem tartott sokáig. Már csak egy tanácstagnak a kijelölése volt hátra. A kiválasztott ember azonban állhatatosan húzódozott ezelől. Ösztökélték. Csak nem volt hajlandó, még ideiglenesen sem elfogadni. Egyre csak ismételte, hogy ő törődött, sokan ment keresztül, sokszor meggyötörték a csehek ... őt már csak hagyják ki.
Jobban szemügyre vettem. Szálas, hetven év körüli, de még mindig keménykötésű és villogó szemű földműves ember volt. Komoran nézett maga elé.
Valaki megszólalt : „Ugyan bátyám, talán csak nem attól fél, hogy nem fogunk tudni rendet tartani ? Vagy talán azt gondolja, hogy az az átkozott szics népség még visszalopódzik ?“
„Nem látta azokat a gyönyörű honvédeket ?“
".Nagyon szépek voltak !“ Felelé csillogó szemekkel az öreg. De csak ismét révetegen nézett maga elé.
..Meg kakastollas magyar csendőrök is lesznek a közelben... Talán látott is már egyet .“
Az öreg kurucnak harcsabajusza egyet rándult, aztán magát kihúzva, egészen átszellemülten örömújongva kiálta fel: „De meg is csókoltam...” Azután csendesen hozzátévé : „Azok a mi angyalaink…”
És készséggel nyujtá oda kérges tenyerét valamikor talán a falunak legszilajabb legénye.
Írta: Vitéz Lépes Győző
![](modul/file_browser/upload/lepes-kicsinyitett.jpg)
vitéz Lépes Győző (ülő főtiszt karddal) családja körében (Lépes családi archívum)
Ki tudta még akkor, hogy Lépes Győző néhány év múlva, egy vesztes ország menekültjeként, idegenben találja halálát...
[1] Debreczeni Ujság, 1941. február 15. 45. évfolyam 38. szám. 6. oldal
Szerző (forrás): Kiss Róbert