császári és királyi 39. gyalogezred

frame
Schweidnitz 1757 • Breslau 1757 • Olmütz 1758 • Grüszau 1759 • Gottesberg 1759 • Friendland 1759 • Landshut 1760 • Belgrád 1787 • Szabács 1788 • Jemappe 1793 • Cateau 1794 • Mantua 1796 • Rivoli 1796 • Neumarkt 1796 • Tagliamento 1797 • Hocheim 1797 • Legnano 1799 • Marengo 1799 • Trebbia 1799 • Mantua 1799 • Genova 1800 • Marengo 1800 • Asiano 1801 • Castelfranco 1801 • Bosen 1805 • Lanchut 1809 • Neumarkt 1809 • Aspern 1809 • Pozsony 1809 • Podubnie 1812 • Moszkva 1812 • Villach 1813 • Drezda 1813 • Mincio 1814 • Conflans 1815 • Óbecse 1848 • Perlász 1848 • Kápolna 1849 • Isaszeg 1849 • Buda 1849 • Komárom 1849 • Nagysalló 1849 • Vác 1849 • Debrecen 1849 • Temesvár 1849 • Solferino 1859 • Mailand 1859 • Custozza 1866 • Königgrätz 1866 • Dolnje Tuzla 1878 • Doboj 1878 • Lemberg 1914 • Komarno 1914 • Lesnovice 1914 • Blozew Gorny 1914 • Dukla 1914 • Nagycsertész 1915 • Szálnok 1915 • Hoher Trieb 1915 • Isonzó 1915 • Isonzó 1916 • Isonzó 1917 • Kőhalom 1916 • Mogyoróstető 1916 • Sósmező 1916 • Fajti Hrib 1917 • Piave 1918 • Montello 1918 • 

Aki a térdén lovagoltatta a kis Habsburg Ottót II. rész - Prokopovitsch Leó, egy 39-es tiszt életútja

img020.jpg
Fotó:
2017. January 29. 10:17

Aki a térdén lovagoltatta a kis Habsburg Ottót  II. rész - Prokopovitsch Leó, egy 39-es tiszt életútja

 

Aztán jött Trianon…elszakítva a felvidéki otthon, ahová, mint Csehszlovákiából kitiltott személy, még szülei temetésére sem utazhatott haza! És elszakítva Erdély is, feleségének szülőhelye… Csoda hát, ha az egyenruhát nem vetette le, és szolgált tovább? Belépett a Nemzeti Hadseregbe, mint nemzetvédelmi tiszt, majd, mivel a trianoni békediktátum korlátozta a hadsereg létszámát, vámtisztként szolgált tovább.

Valószínűleg beosztásainak egy jelentős része a rejtett haderő beosztása volt. Ezt támasztja alá, hogy a két háború között a katonai hírszerzés tagjaként a megszállt Nagyváradon koldusnak álcázva folytatott titkosszolgálati tevékenységet. Egy ízben közel állt a felfedéshez, ugyanis az utcán szembetalálkozott egy román, első világháborús tiszttársával, akit egy alkalommal a háború alatt kardlappal vert ki a fedezékből rohamra (a román tiszt valószínűleg a cs. és kir. 37., vagy 43. gyalogezred tagja volt korábban, mivel ebben a két ezredben magasabb volt a román nemzetiségűek aránya, illetve gyakorta harcoltak a 39. gyalogezred mellett. De természetesen az sem kizárt, hogy az illető éppen a 39. gyalogezredben szolgált). Szerencsére a festett tiszt úr jobban el volt foglalva néhány hölgy társaságával, mintsem hogy jobban megfigyelte volna azt a koldust…  Ez a feladat egyébként azért is maradt meg jól a család emlékezetében, mert felesége eredetileg Nagyváradi volt, és természetesen 22 éven át a család egyesítése nem jöhetett létre. Ezt a szálat erősíti, hogy később egy vasúti utazás során egy tiszttársa a vonaton ismerősnek vélte Prokopovitsch Leót, és éppen ezt a hírszerző vonalat emlegette fel közös kapocsként.

Mennyegző...(családi archívum)

Kezdetben Csarodán élt feleségével (debreceni vámőrkerület), sarkadi Kesztyűs Ilonával. Első gyermekük, Leó Budapesten látta meg a napvilágot, de kora gyermekkorát Csarodán töltötte, ahol megszületett Ottília nevű második gyerekük, aki nemsokára elhunyt.

Később Győrbe helyezték, így a család is költözött. Hamarosan súlyos vesemedence gyulladást kapott, ami meglévő egészségi problémáit tovább súlyosbította. Betegsége miatt többé nem lovagolhatott, így Hableány nevű lovát a Dreher család egyik versenyistállójának adta el tenyészkancának.  Emellett viszont hatalmas szerencsével megúszta családjával a Matuska-Szilveszter-féle robbantást, mivel a vonatra valamilyen közbejött dolog miatt nem ültek fel, másnapra halasztva az utazást…

Győr, Nádor laktanya (családi archívum)

1932-ben a család az új szolgálati hely miatt Makóra költözött, ahol Csaba nevű gyermeke született. Ez a gyerek hamarosan, Szegeden elhunyt, hasonlóan a második gyermekükhöz.

A család (családi archívum)

Mivel a Lépes-féle ezredtörténet egyik szerzője, lépesfalvi Lépes Győző felesége Prokopovitsch Leó unokatestvére volt, természetesen adatokat szolgáltatott az ezredtörténet írásához.

És hamarosan jött az a pár boldog esztendő, ami visszacsatolta a Trianonban elvesztett területek egy részét. Természetesen ezekből ő sem maradt ki. Az I. bécsi  döntés értelmében visszatért területekre történő bevonulás után Léván, majd Huszton, a hadkiegészítő parancsnokságon teljesített szolgálatot. Itt esett meg, hogy leventezenekart akart alapítani, amihez viszont hangszerek nem álltak rendelkezésre. Felesége unszolására levélben megkereste Fricsay Richárdot, egykori cőgertársát, aki akkoriban a magyar katonazene egyik legfőbb méltósága volt. Arra gondoltak, talán nem használt, felesleges hangszerekkel lehetne segíteni a zenekar megalapítását. Jól jellemzi az akkori viszonyokat, hogy a visszacsatolt terület leventéinek hamarosan megérkezett egy szállítmány új hangszer!

 

Részt vett az erdélyi részek felszabadításában. Az 1940-es boldog bevonulás számára különösen fontos volt. Nagyvárad közel állt a családhoz,  mint már említettük, feleségének családja nagyváradi volt. Apósa, sarkadi Kesztyűs János  tiszt volt, majd építészmérnökként dolgozott Nagyváradon. A kommün alatt, Szamuely emberei ki akarták végezni, és csak a Nagyváradra bevonuló román csapatok akadályozták ezt meg.

Így 1940-ben visszatért feleségének szülőföldje is, és Prokopovitsch Leó családjával Nagyváradra költözött. Itt még rövid ideig folytatta katonai szolgálatát, utolsó beosztásában a 25. honvéd könnyű hadosztály levente  parancsnokságán dolgozott.

Szláv nyelvtudásának köszönhetően részt vett az 1848-49-es honvédzászlók hazahozatalának intézésében, mint a delegáció egyik tagja.

Nagyváradi évei alatt megkereste egykori tisztiszolgáját, aki Várad mellett lakott. Az Arany Vitézségi Érmes, egykori 39-es veterán felvételt nyert a Vitézi Rendbe. Propokovitsch  Leó egykori katonáján úgy segített, hogy lóselejtezésből vásárolt neki egy Akna nevű lovat, amivel megajándékozta egykori bajtársát.

A visszatért Nagyvárad újra a magyar kultúra egyik fellegvára lett, nagy színházi élet folyt. A család ennek megfelelően sokat járt színházba. Leó fia már Nagyváradon érettségizett, majd Budapesten, az Állatorvostudományi egyetemen tanult.

Azonban időközben betegségei, illetve a sebesülések maradandó volta miatt 1943.  szeptember 1-i hatállyal „Mindennemű szolgálatra alkalmatlanná” nyilvánították, ezzel egyidejűleg alezredesként nyugállományba helyezték. [1] A következő év szeptemberében a Kormányzó szakszolgálatos ezredesi címet adományozott számára.[2]

Egy katonai pálya elismerései... (a család tulajdonában)

Életútjának kitüntetései: 1912-13-as Mozgósítási Emlékkereszt, Nagy Katonai Érdemérem a kardokkal (1915),III. osztályú Katonai Érdemkereszta kardokkal  (1915), Vaskorona Rend (1917), Károly Csapatkereszt (1917),  Udvari Jubileumi Kereszt,III. osztályú Riszti Szolgálati Jel (1927), Vitézi Rendbe történő felvétel (1929), Magyar Háborús Emlékérem kardokkal, sisakkal (1930), Hadirokkant Jelvény (1932), Osztrák Háborús Emlékérem a kardokkal (1935), Sebesültek érme háromszori adományozás, II. osztályú Tiszti Szolgálati Jel (1937), Bolgár Háborús Emlékérem (1938), Erdélyi Emlékérem (1942).

A munkát ezután sem hagyta abba, a Vitézi Szék bihar megyei széktartójaként dolgozott tovább, amely feladatkörében ideiglenesen e Vitézi Szék székkapitányi feladatait is ellátta.

A háború azonban közeledett a családi otthonhoz. Fia, Leó, amikor Nagyváradon tartózkodott,  ekkor már többször teljesített légó figyelő szolgálatot. Bár a bombázásokat a család átvészelte, az orosz betörés miatt 2 kofferrel a család menekülni kényszerült. Amikor kis időre sikerült a várost visszafoglalni, a nyugalmazott ezredes még utoljára felkereste lakásukat (Nagyvárad, Hitler Adolf utca 23. szám), de azt már kifosztva találta. Szinte csoda, de egy volt katonája később utána küldte a varrógépet, aminek kis fiókjában hiánytalanul lapultak a tűk és cérnák. Ez bizony jól jött a nehéz időkben.

Közben a család folyamatosan menekült a front elől. Ennek során Veszprémben maradtak hosszabb ideig, és a Budapesten tanuló Leó fia itt tudott csatlakozni a családhoz. Azzal az oszloppal menekültek, mely többek között a szatmárnémeti Vitézi Szék anyagait is mentette. A szekereket húzó lovak is a Vitézi Szék birtokairól származtak. Az oszlop parancsnoka a szatmár megyei székkapitány volt, de ott volt  a bihari székkapitány is.  A lovak, melyek egy része hátasló volt, folyamatosan dőltek ki. Több alkalommal felmerült, hogy a Vitézi Szék irattárát, vagy egy családot visznek tovább, de végül mindig sikerült újabb szekereket szerezniük. Mivel az oszlopparancsnok megbetegedett, Prokopovitsch Leó vette át a parancsnokságot. Egy alkalommal eltévedtek, és majdnem beleütköztek a fő vonalba, de szerencsére hátsó védelmi vonalaknál megadták számukra a helyes irányt.

Osztrák területen a front elől menekülve egészen Katschbergig mentek, két lovuk volt, két muraközi, amelyek a vitézi szék gazdaságából valók voltak. Lótáp alig volt, így ezek teljesen lesoványodva, kétlépésenként megállva húzták át a kocsit az 1641 méter magasságban fekvő Katschberg hágón. Pfeffernitznél a magyar lovakat begyűjtötték, és a németek levágták, azon éltek.  Az oszlop végül osztrák területen esett angol fogságba Villach-nál, így a legrosszabb változatot, az orosz fogságot, sikerült elkerülni. Ráadásul az angol fogságban a tisztek oldalfegyvereiket megtarthatták, és emellett angol élelmezési ellátásban részesültek. Utóbbi olyan cikkeket is tartalmazott, amely az akkori Magyarországon már régóta hiány volt! A tiszteket Graz-ba vitték igazolni, de végül mindenkit elengedték. Innentől már csak hadifogoly ellátást kaptak, előbb a magukkal hozott dohányt cserélték élelemre, majd ez is elfogyott.  Az első tábor Weissenstein bei Villach-ban volt, egy patak partján, ahol szállásul faházat építettek. Leó fia közben Graz-ban beíratkozott az egyetemre, illetve emellett a feffernitz-i fogolytáborban, ahol magyar hadikórház működött, a laboratóriumban, végül a bőr- és nemibeteg osztályon dolgozott.

Bár maradhattak volna Ausztriában, a háború után mégis vállalták a hazajövetellel járó magas kockázatot. Először Esztergomban laktak, mivel Leó testvére, Ilonka ott lakott. Férje az esztergomi közkórház első igazgatója, Gönczy Béla volt (a fentebb említett Gönczy Leó fia), de természetesen, mint ilyen özvegyét, kitelepítették, így a Prokopovitsch családnak is mennie kellett.

Időközben igazolása is megtörtént. Természetes, hogy elmarasztalták korábbi szolgálataiért.  Nem felejtették el a titkosszolgálatoknál folytatott szolgálatát, és a Vitézi Rendben betöltött szerepét sem. Külön bűne volt, hogy 1944. október 15. után sem vát meg a rendtől, bár enyhítő körülményként kezelték, hogy „egyes üldözöttekkel szemben emberségesen bánt.”[3]

Feleségének barátnője segített, akinek parádfürdői villájába költözhettek be. A villa két szobáját kiadták nyaralóknak, így visszatérő vendégük volt Latabár Kámán, így az ő fiát is volt szerencséje a térdén lovagoltatni…

Az igazolás uttán előbb 75%-os, majd 50%-os nyugdíjat kapott, aztán ezt is teljesen megvonták tőle. Mivel jövedelmük nem volt, felesége mindeközben Budapesten dolgozott, hogy megélhessenek, így Prokopovitsch Leó már egyedül élt Parádfürdőn.

Parádfürdő (családi archív)

Parádfürdő (családi archív)

Azonban innen is kitelepítették.[4] A beteg, idős embert a szakadó esőbe tették ki egy fa alá. És milyen a sors: egy régi kommunista nő szólalt fel érdekében, hogy emberrel így nem lehet bánni. Ezért egy kilakoltatott útbiztos házának mosókonyhájába költöztették. Mivel életében sokat vadászott, az erőből próbálta eltartani magát. Gombát szedett és szárított, és abból lett egy kis keresete.

Természetesen fiát is hátrány érte tiszt édesapja miatt. Első alkalommal származása miatt, államvizsga előtt zárták ki az egyetemről (az évfolyam harmada járt így). Később, 1957-ben visszavették, de ekkor ismét gondjai akadtak. Előre szólt valaki neki, hogy vigyázzon, mert valami készül ellene. És igaz volt: A Magyar Ifjúság 1957. november 30-i számában „Horthysta alezredes csemetéje, kulákgyerek, volt csendőrtiszt az Állatorvosi Főiskolán” címmel több személyt is támadó újságcikk jelent meg. A cikk –mások mellett – Leó fiát támadta. Szemére vetették, hogy egyszer rossz tanulmányi eredmények miatt évismétlésre kényszerült (mivel szüleinek nem volt jövedelme, kemény munkára kényszerült, emiatt nem voltak jó érdemjegyei), illetve édesapja „Horthysta alezredes”. A lap nagy megnyugvással közölte ezzel egyidejűleg, hogy közbenjárásukra a Földművelésügyi Minisztériumilletékesei a cikkben megnevezetteket azonnal eltávolították a tanintézményből.[5] És újra a sors: fiának felesége tanítónőként dolgozott, és igazgatónője szintén régi kommunista volt. Látva, hogy a tanítónő fáradt, érdeklődött annak okáról, és így megismerte nehéz életkörülményeiket, hogy a tanítás után kötésből, varrásból kell eltartaniuk magukat.  Sikerült elintéznie, hogy az a régóta kívánt diploma megszerzése lehetővé váljon.

Így a diplomát sikerült megszerezni, és végül Leó gyermeke a Baromfiipari Vállalat főállatorvosaként fejezhette be pályáját.

                Az öreg veteránt egy parádi asszony ápolta, aki 1960-ban küldött a családnak egy lapot, hogy ápoltja nem jól van. Két-három nappal később már telefonon jött a hír: az egykori 39-es veterán  1960. március 17-én visszaadta lelkét a teremtőnek. Parádon temették el. Mivel akkoriban a családnak csak kopjafát nyílt lehetősége állítani, a sír helye már sajnos nincs meg.

                Amikor a családnak lehetősége nyílt rá, a 60-as években felkeresték Gnézdát, és meglátogatták az ott élő rokonokat. A család birtokában lévő fényképek jó része onnan származik, hiszen a magyarországi ág emlékeinek többsége Nagyvárad elestekor eltűnt.

                Köszönettel tartozom a Prokopovitsc családnak, akik rendelkezésemre bocsátottál a birtokukban lévő dokumentumokat az anyag összeállításához. Nagy segítségemre volt az egykori veterán fia, aki kamaszként, fiatal felnőttként tanúja volt édesapja életútjának, illetve később egyéni sorsában kénytelen volt elszenvedni az új rendszerben az abból fakadó hátrányokat. Unokája, László segített a digitalizálásban, illetve a személyes találkozás megszervezésében.

Ez az írás legyen késői kárpótlás a család részére, és állítsa helyre az igazságot! Köszönettel tartozunk, hogy megőrizték, és nyilvánvalóan rejtegették 39-es elődünk tárgyi hagyatékát is: a távcsövét, kitüntetéseit, és ami talán a legfontosabb, a tiszti étkező anyagának egy részét! A 39-es jelzéssel gravírozott evőeszköz készletet fogva az egykori ezred történetének egy darabját fogjuk meg, de ne higgyük, hogy csak ennyi maradt az ezredből! A 39-es név ma is él, az emléket nem hagyjuk halványodni!

                 



[1] Az alkalmatlanságot, illetve a nyugdíjazást igazoló okmányok. Másolatok a Prokopovitsch család birtokában.

[2] Honvédségi Közlöny 40. szám. 1944. 09.13.

[3] A honvédelmi minisztérium igazoló bizottságának határozata. Kelt 1946. november 26-án. Másolat a család birtokában.

[4] Véghatározat Parád Tanácsának határozatával, és az új bérlő kijelölésével. Kelt 1953. április 7-én.

[5] Magyar Ifjúság 1957. november 30. A cikkben megnevezett Prokopovitsch Leó birtokában.

Szerző (forrás): Kiss Róbert
Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.