császári és királyi 39. gyalogezred

frame
Schweidnitz 1757 • Breslau 1757 • Olmütz 1758 • Grüszau 1759 • Gottesberg 1759 • Friendland 1759 • Landshut 1760 • Belgrád 1787 • Szabács 1788 • Jemappe 1793 • Cateau 1794 • Mantua 1796 • Rivoli 1796 • Neumarkt 1796 • Tagliamento 1797 • Hocheim 1797 • Legnano 1799 • Marengo 1799 • Trebbia 1799 • Mantua 1799 • Genova 1800 • Marengo 1800 • Asiano 1801 • Castelfranco 1801 • Bosen 1805 • Lanchut 1809 • Neumarkt 1809 • Aspern 1809 • Pozsony 1809 • Podubnie 1812 • Moszkva 1812 • Villach 1813 • Drezda 1813 • Mincio 1814 • Conflans 1815 • Óbecse 1848 • Perlász 1848 • Kápolna 1849 • Isaszeg 1849 • Buda 1849 • Komárom 1849 • Nagysalló 1849 • Vác 1849 • Debrecen 1849 • Temesvár 1849 • Solferino 1859 • Mailand 1859 • Custozza 1866 • Königgrätz 1866 • Dolnje Tuzla 1878 • Doboj 1878 • Lemberg 1914 • Komarno 1914 • Lesnovice 1914 • Blozew Gorny 1914 • Dukla 1914 • Nagycsertész 1915 • Szálnok 1915 • Hoher Trieb 1915 • Isonzó 1915 • Isonzó 1916 • Isonzó 1917 • Kőhalom 1916 • Mogyoróstető 1916 • Sósmező 1916 • Fajti Hrib 1917 • Piave 1918 • Montello 1918 • 

Daróczi Ambrus zászlós hőstette

csoportkep.jpg
Fotó:
2016. March 28. 16:18

A császári és királyi 39. gyalogezred katonáiról szól ez az írás, a Nagy Háború kitörésének centenáriumán. Az 1756-ban alapított ezred (melynek hadrendi számát és hagyományait a debreceni MH 5. Bocskai István Lövészdandár 39. lövészzászlóalja viszi tovább) kivette a részét az 1. világháborúból is. Az alföldi, zömében az egykori Hajdú és Bihar vármegyékből származó katonák a szerb, olasz, orosz, és román fronton szereztek dicsőséget ezredüknek. Történetük, hőstetteik, példájuk dacol az azóta eltelt száz év enyészetével. Ez az írás is segíteni próbál, hogy a háború napszámosának, az egyszerű gyalogoskatonának fennmaradjon az emléke, bemutatva egy igen kiemelkedő hőstettet.

 

                Isonzó, Doberdó. Olyan szavak nekünk, magyaroknak, mint Muhi és Mohács. Nagyszüleinktől, dédszüleinktől kapott teherként visszük tovább az ott történt szörnyűségek terhét tudatunk alatt. Ha napjainkban kilátogatunk az egykori csaták helyszínére, látjuk, hogy a növényzet, mint a sebeket begyógyító idő, benőtte az egykori állásokat. Ott, ahol a katonák vére folyt, az olasz tájakon megszokott bokrok, fák nőnek. De ha benézünk a levelek alá, ott húzódnak az elődeink által ásott lövészárkok, a kifeszített rozsdás szögesdrótok. Alföldi emberként a hegyeket nézve és a klímát tapasztalva óhatatlanul eszébe jut az embernek, milyen nehéz lehetett itt harcolni. És mégis! Ahol a 39-esek harcoltak, ott az olaszoknak igencsak nehéz dolguk volt!

                Volt ennek a gyalogezrednek egy olyan hőstette, amely akkor bejárta a frontszakaszt. Tudjuk, hogy a világháború állóháborújában néhány méteres terület elfoglalása is sikernek számított, és az a néhány méter is sok katona életébe került. Ezeket a sikereket pedig sokszor tömegrohamokkal érték el. A következő fegyvertény ezért kiemelkedő. Maroknyi magyar szállt szembe a túlerővel, és ért el sikert olyan helyzetben, ahol nagyobb erő is kudarcot vallott.

                Mielőtt a konkrét harccselekményt megismernénk, annak súlyának megértése miatt, mindenképpen beszélnünk kell a hadszintért jellemző hadviselési formáról.

                Az Isonzói csaták kapcsán elhíresült terület a mai Olaszország és Szlovénia területén található. Az Isonzói front nevét az Isonzó folyóról kapta, melynek völgye véres harcok helyszíne volt. A magyar katonák a front ezen szakaszát a közelben található falu után inkább Doberdóként azonosították. A doberdói Karszt-fennsík ritkás növényzetű, sziklák és kövek uralta területe stratégiailag fontos hely volt: birtokbavételével szabaddá vált az út a nehezen védhető sík területre, az Isonzó folyótól nyugatra (ezután már csak a Piave folyó képezhetett természetes, jól védhető vonalat az olasz félnek).

                A hadviselő felek beásták magukat a sziklák közé, így a harc lövészárkokban, mesterséges és természetes barlangokban folyt, de a háború a föld alá is eljutott, hiszen megkezdődött az alagútháború is.

               Daróczi zászlós igazolása kitüntetéseinek viseléséhez - már  hordható az Arany Vitézségi Érem! (Gyulai archív)

      Mivel a terep erősen átszegdelt, az inkább könnyebben védhető, mint támadható. A védő fél fedezékből, jól megszervezett tűzrendszerrel lőhette a támadásban lévő, ezért a terep fedezékéből kilépésre kényszerülő támadókat. Mennyi magyar vér folyt el így néhány 10 méteres térnyerésért!           A támadó fél, amennyiben mégis sikerült egy árokrészt elfoglalnia, azonnal megkezdte annak megerősítését, hogy az ellentámadást elhárítsa. Sokszor a támadók ehhez eleve vittek magukkal műszaki anyagot, például homokzsákot vagy szögesdrótot.

                Magában a lövészárokban a katonák közelharccal harcoltak egymással. Egy lövészárok soha nem egyenes, hanem követi a terepet, illetve harántgátak, törések kiépítése akadályozza meg, hogy az árok teljes hosszában végiglőhető legyen, vagy egy becsapódó tüzérségi gránát repeszei és légnyomása hosszabb szakaszon tegyék harcképtelenné a védőket.  Az abban vívott harc ezért ezek körül a törések és gátak körül folyt. A védők igyekeztek egy ilyen pont fedezékéből elbarikádozni az árokszakaszt, és végiglőni az ellenség felé futó árkot. A támadók pedig szintén innen indították támadásukat. Többnyire kézigránátokat dobtak a következő töréspontba, majd kihasználva azok repesz- illetve sokkhatását, betörtek az ellenség tartotta sarok mögé és közelharcban semmisítették meg a védőket. Jól jellemzi ennek a harcnak a borzalmait, hogy a meglévő hidegfegyverek és szükségeszközök mellett (szurony, gyalogsági ásó) újra felbukkantak a középkor fegyverei is. A katonák fokossal, szöges bottal és buzogánnyal is harcoltak egymással, és utóbbi jelen írásban is előfordul még.

Látható, hogy egy jól védett állás elvesztése esetén csak igen jelentős veszteséggel járó ellentámadással volt visszafoglalható.  Mivel az állást elfoglaló azonnal megkezdte annak műszaki megerősítését és tűzrendszerének megszervezését a biztosan bekövetkező ellentámadás elhárítására, az elvesztegetett idő csak növelte a veszteségeket. Épp ezért, mint az a 39. ezred naplójából kiderül, az ellentámadás azonnal, minden különösebb parancs nélkül meg kellett kezdeni.

1916 március.  A 39. gyalogezred akkor már túl volt az orosz front megpróbáltatásain, és oroszlánrésze volt többek között a Húsvéti csata sikerében. Amikor híre érkezett, hogy az ezredet az orosz frontról átvezénylik az olasz hadszíntérre, a katonák többsége örömmel nézett „Itália mosolygó ege”[1] elé.  A Kárpátokban télen vívott ütközetek után érthető, hogy a katonák jobbra, és az orosz offenzíva után könnyebbre számítottak. Ma már tudjuk, hogy az olasz front semmiben sem jelentett nagyobb esélyt a túlélésre! Az írás tárgyaként szereplő hőstett helyszíne pedig ugyancsak véráztatta föld volt. Ahogyan a közeli magaslatról, a Monte San Michele-ről, vagy, ahogy akkor a magyar baka nevezte, a Szent Mihály hegyéről vagy Haláldombról, egy olasz tábornok mondta: „a Monte San Michele egy olyan moloch[2], ami naponta megeszik egy ezredet”. Képzelhető, mit hozott ez a március az ezred katonáinak!

                Magára a helyszínre az ezred 1915 októberében érkezett, hogy szinte mindjárt belecsöppenjen a 3. isonzói csatába. Folyamatos tüzérségi csapások, géppuskatűz és szuronyharc jelentette a napirendet az új fronton, és a harcok szünetében kavernák mélyén[3] hallgatták eleink a becsapódó gránátokat, és figyelték a vizet, „ás –e a digó”[4]. A közelharc, a temetetlen halottak bűze, a vízhiány, a tüzérségi tűz idegsokkja megtizedelte az állásokban lévő alegységeket. Ekkora nyomás alatt az állásokban az ezredek, zászlóaljak 5-10 nap után váltották egymást, hogy szerencsés esetben néhány napig az állások mögött meleg ételhez, pihenéshez, utánpótláshoz jussanak. Aztán újra előre a peremvonalba, harcolni néhány stratégiailag fontosnak nyilvánított szikláért.

                                                             

     Daróczi Ambrus neve a hajdúnánási I. világháborús emlékművön  Fotó: a szerző        

    San Martino del Carso-tól délnyugatra, a 22-es védőállás visszafoglalásával, 1916 március 15-én a cs. és kir. 39. gyalogezred néhány katonája jelentős hőstettet hajtott végre. Az ezredet előtte, március 5-én a 43. ezred (Karánsebes) váltotta az állásokban, így az ezred katonái a Segeti Lager[5]-ben lehetőséget kaptak a pihenésre, hiszen arra a térdig érő vízzel borított lövészárkok után igencsak szükségük volt. Mégis, az 5. isonzói csata megindulása miatt két nappal korábban, március 14-én a 39-eseknek újra a peremvonalba kellett menniük, mert a 43-asok több, köztük a 22-es állást is elvesztették. Másnap hajnalra fejeződött be az ezred felvonulása a peremvonalban.

                A legfontosabb védőkörlet, a 22-es visszafoglalását először még a 43-asok kezdték meg század erővel, de a kísérlet az olasz tűzben összeomlott.  Bár az olaszokig csak 100 métert kellett megtenni, az ellentámadás elhárítására felkészült olaszok tüzében ezt a távot lehetetlen volt leküzdeni. Egyrészt az olasz katonák géppuskával belőtték az előttük lévő terepet, másrészt tüzérségi zárótűzzel védték a megszerzett állásszakaszt. A sikertelen 43-as rohamot két, szakasz erejű 39-es támadás követte, Tóth Lajos és Vígvári László kadétok vezetésével, melyek újfent kudarcot vallottak. Ekkor ugyanúgy két szakasz, Budaházy Béla és Hajdu Zoltán hadapródokkal kísérelte meg az állások bevételét, de az a géppuska és aknavető tűzben szintén lehetetlen volt[6].

                A hadosztály (az ezred a világháborúban a 17. hadosztály kötelékében harcolt), mivel eltökélte az állás visszavételét, másnap hajnalra egy zászlóalj méretű rohamot rendelt el. Ezt megelőzve, az ezred önként jelentkezőket kért, hogy az állást maga foglalhassa vissza. Dacára a sikertelen rohamoknak és a veszteségeknek, 80 önkéntes akadt az ezredben! Közülük Daróczi Ambrus, az éppen csak 24 éves zászlós (előző nap volt a születésnapja!) 15 katonával kapta a lehetőséget a becsület visszaszerzésére (a név több helyesírási móddal is előfordul a különböző forrásokban, az írás a Daróczi formát követi, mely formában az anyakönyvezés megtörtént). A fiatal katona 1892 március 14-én született, és kiváló eredménnyel végezte el a jogot Kolozsváron. Több barátjával együtt vonult be a 39. gyalogezredhez. Valószínűleg a XI. menetzászlóaljjal érkezett az olasz frontra, és a IV. zászlóalj 13., majd 14. századában szolgált ( mai megnevezéssel  4. zászlóalj 1.-2.századában). Tábori posta száma: Feldpost Nr 73 volt. Jó barátja, Zsuga Imre az I. zászlóaljhoz került, majd az ezredtörzsben gázvédelmi tisztként dolgozott. Mint vörös érzelműt a háború után börtönbe zárták, majd a Szovjetunióval kötött fogolycsere szerződés alapján kijutott a Szovjetunióba, ahol később az önkény áldozata lett. A II. világháború idején, Hajdúnánáson személyét azonosították Zsukov marsallal[7]. Daróczi Ambrus testvére, özvegy Gyulai Gáborné Daróczi Zsófia egy 1984-es levelében még mindig erre hivatkozik: „…Zsuga Imre a mai Zsukov marsal…”[8]

   Daróczi hadnagy Fotó: Daróczi archív

      A zászlós maga sem bízott a sikerben. „…Képzelhető, milyen reménnyel mehettem oda, hol annyi száz jó magyar vérét itták fel a kövek pár nap alatt…”[9]Ennek ellenére jelentkezett eligazításra az ezredparancsnokságon Hiltl József ezredesnél (ezredparancsnok), aki buzdító beszédet intézett az önkéntesekhez. Ezután a kis csoport a III. zászlóaljhoz ment, ahol Müller kapitány[10] igazította el őket a támadással kapcsolatban. A terv az volt, hogy a Daróczi vezette katonák rövid tüzérségi előkészítés után kézigránáttal betörnek az ellenség bal szárnyán, míg Rohn hadnagy egy csoporttal annak jobb szárnyát támadja. Amennyiben az állást vagy annak egy részét sikerül az olaszoktól megtisztítani, a 43. gyalogezred egy századát helyezték készenlétbe, hogy a visszafoglalt állást megszállják. Meg kell említeni, hogy a végrehajtás alapelve valószínűleg József főherceg azon újítása alapján történt, miszerint gránátdobó katonák törnek előre az élen (Daróczi esetében ez 5 katonából állt), és az ő sikerüket kihasználva tör be az őket követő főerő az ellenség harcárkába, vagy segít elhárítani az ellenség ellentámadását. József főherceg alakulatainál erre a célra „Gránátéros” elnevezéssel csoportokat hozott létre (melyeket később az újítást el nem fogadó felső vezetés parancsára elnevezésében feloszlatott, de a gyakorlatban tovább alkalmazott)[11]. Erre utalhat a Daróczi zászlós által használt „handgránátos csapat” megnevezés is.

                A támadás előtt a zászlós a kivétel nélkül igen fiatalokból álló csoportját a következőképpen lelkesítette:”… Fiúk! Vállalkozásunk fontosságát nem akarom előttetek ismertetni, azt átérzi mindegyiktek. Rajtatok van bajtársaitok szeme, vállainkon ezredünk, brigádunk becsülete s elesett bajtársaink szelleme bosszúért kiállt hozzánk. Isten segítni fog! Utánam!”[12] A beszéd hatására a katonák szemében könnyek jelentek meg, és felkészülve a halálra indultak megbosszulni az elesett 39-eseket!

                A támadás a tüzérségi tűz után 19:30-kor, szitáló esőben, az esti szürkületben indult meg, és a csoport kézigránátzáporral elérte a 22-es védőállást. Az első akadály, amibe ütköztek, egy olaszok által emelt torlasz volt, két lőréssel, ahonnan az olaszok folyamatosan tüzeltek. A lőrésbe két magyar bedugta puskája csövét, és a Mannlicher puskákból 5-5 lövést adott le annak belsejébe. Ez után a tüzelést az olaszok befejezték, így a bátor 39-esek kézigránáttal berobbantották a torlaszt, és betörtek a harcárokba. A jelentés jól érzékelteti a fentebb már taglalt lövészárokharc módszerét. „Az ott találtakat részint leszúrtuk, részint elfogtuk. Így mentünk fedezékről fedezékre, néhány kézigránát után egy ugrás…”

                Az olaszok a futóárkon keresztül menekültek a megvadult magyarok elől, akik fedezéktől-fedezékig haladva göngyölítették fel az állást. Dolgozott a kézigránát, a bajonett, és mint a jelentésből kiderül, Daróczi zászlós 12 tollú buzogánya. Érdemes végigolvasni jelentésének ezt taglaló részét, és megértjük, miért volt a zászlós három napig harcképtelenek az átélt borzalmak sokkjától. „Borzasztó jelenet volt, vér-vér mindenütt, a hold is mintha nem szeretné látni küzdelmünket elbújt a fellegek mögé. Lassan megeredt az eső, hogy elmossa a sok vért, s mi küzdtünk keményen, nekem is erős ellenfelem akadt egy kapitányban, mindenáron meg akart fojtani, s hogy ez nem sikerült, ki akarta harapni a torkomat, erősebb volt nálam s már-már sikerült neki, mikor buzogányommal mellbe vágtam, s megtántorodott, körülbelül 2 lépést hátrált, mikor egyszerre  két bajonét szúrás leterítette, jajgatva lebukott a földre, s ott fetrengett vérében lábaim előtt. Elszorult a szívem, de nem nagyon lehetett sajnálkozni, mert még erősebb lett a küzdelem.”

                            

        A zászlósukat megmentő hősök (  balról Kelemen Imre gyalogos, jobbról Gyöngy György szakaszvezető fényképe) Jávor Kornél és Gyöngy György archív        

Ezt követően a további üldözést a 39-esek félbehagyták, és az árok ellenség felé futó részét eltorlaszolták. Az olasz támadásokat egy csoportjuk itt kézigránáttal megakadályozta, míg a többiek megtisztították a még el nem foglalt árokszakaszokat. Az egyik ilyen támadást Gyöngy szakaszvezető vezette. Az ezeken a részeken rekedt olaszok keményen védekeztek, és segítségükre volt, hogy mivel a jobb szárnyukat támadó magyar csoport visszavonult, immár teljesen Darócziék ellen fordulhattak.  A maroknyi magyar bátran harcolt tovább, bár fegyvereik a sok tüzeléstől és sártól sorra mondták fel a szolgálatot, és a lőszerük is fogytán volt. Ezt a hiányt olasz anyagokkal pótolták, amit megkönnyített, hogy a közelharcot túlélő olasz foglyaik annyira féltek tőlük, hogy maguk kínálták legyőzőiknek saját fegyvereiket. „…Voltak olyanok, akik kézigránáttal kedveskedtek, hogy legyen mit dobálnunk…”[13]

                Az olaszok az elvesztett állást tüzérséggel és géppuskákkal lőtték, de a sötétben eredményt Darócziék ellen nem sikerült elérniük. Az erősítésként, a védőállás megszállására előreküldött századnak viszont 40 fős vesztesége volt!

                Daróczi zászlós 23:30-kor jelentette, hogy a kitűzött feladatot végrehajtotta. Csoportjának vesztesége egy halott és két sebesült volt. Megítélése szerint a támadott állásban körülbelül 500 olasz harcolt, akik 150-200 embert vesztettek halottakban és sebesültekben, míg 136 katonájuk, köztük 6 tiszt fogságba került. A fenti adatokat alátámasztja, hogy a csoport zsákmányolt 266 fegyvert, illetve jelentős mennyiségű lőszert. Ez alapján elmondható, hogy zászlóalj erejű csoportot sikerült legyőzniük, ami a támadó harcászat elvei szerint ezred erejű egység feladata.

                A támadás utáni napokban az ezred erős tüzérségi tűzben állott, de állásait megtartotta, sőt, 16-án a 21-es állást is visszavette az olaszoktól. Végül 22-én megkezdődött az ezred leváltása, és 23-ára az egész ezred a Segeti táborba érkezett. Másnap már a táborba látogatott József főherceg, aki mindig is különös figyelemmel kísérte a 39-es ezredet. Szuromi Jánost és „a kis tömzsi” Juhász Sándort még aznap előléptette őrvezetővé. Március 26-án, vasárnap az ezred istentiszteleten vett részt, mely után József főherceg Daróczi mellére tűzte az Arany Vitézségi Érmet (József főherceg Gyöngy Györgyöt, Szuromi Jánost és Juhász Imrét is felterjesztette Arany Vitézségi Éremre, de a magasabb parancsnokság a kérelmet elutasította)[14].

                A teljes csoport elismerése 1916. március 27-én, hétfőn történt meg. Daróczit és 12 harcképes katonáját (1 fő elesett, 2 fő sebesülés miatt nem volt jelen) József főherceg méltatta: „Kitüntetlek benneteket Felséges Urunk megbízásából, de nem azért, hogy céltalanul veszélynek tegyétek ki magatokat, hanem hogy bátor 39-esek maradjatok.”[15]  Az ünnepségen Gyöngy György, Szuromi János, Juhász Imre és Tar Nagy Ezüst Vitézségi érmet, míg a többiek Kis Ezüst Vitézségi Érmet kaptak.  Minden katona 2 hét szabadságot, míg Gyöngy György és Kelemen Imre gyalogosok a parancsnok megmentéséért további 50-50 korona jutalomban is részesültek. (Az apró termetű, kabai Juhász Imre kitüntetését az indokolta, hogy bár csak kézigránáttal harcolt, egymaga 29 foglyot ejtett).

                                       A hőstettet végrehajtók csoportképe  (Jávor Kornél archív)

A hőstett emlékére József főherceggel csoportkép készült, még március 25-én, amin a hősök közül a hősi halott és a két sebesült hiányzik, így 12 katonájával lett Daróczi zászlós megörökítve.  A kép bal szélén állnak balról jobbra: József főherceg hadtestparancsnok – Hiltl József ezredparancsnok – Daróczi Ambrus zászlós – a hősök zászlóaljparancsnoka, feltehetőleg  Zsivojnovics Milorád őrnagy. Jobbról a hetedik, hátsó sorban álló magas katona Gyöngy György, akinek bal oldalán Kelemen Imre áll. A képből minden résztvevő kapott egyet, József főherceg aláírásával. Az aláírás mellett ajánlás is van, mely fényképenként eltérő lehetett, erre utal az eddig ismert két változat: 1. „1916 március 15 emlékére. Az elvesztett állás vitéz visszafoglalójának emlékül 1916 március 25 József főherceg” 2. „Hős 39-es gránátvetőimnek emlékül. 1916 III.27. József főherceg” Az első változat szövege Daróczi példányáról csak Lépesfalvi Lépes Győző leírásában maradt meg, a második változat Kelemen Imre hagyatékából ismert. (Valószínű, hogy a katonák az utóbbi, rövidebb szöveggel dedikált változatot kapták, bár József főherceg 39-esekhez fűződő érzelmeiből kiindulva további, melegebb hangú változatok is létezhettek. Maga József főherceg említett naplójában március 25-re teszi a fénykép elkészülésének idejét, annak átadása nyílván csak azok előhívása után, később történhetett, 27-én. Előfordulhat, hogy a főherceg naplója alapján dolgozó Lépesfalvi hibásan jelzi a dátumot, de sokkal valószínűbb, hogy a fényképek egy részén a fénykép elkészültének, míg más részén a fényképek átadásának dátuma van/volt feltüntetve. A dátumokkal kapcsolatban további probléma, hogy a teljes csoport elismerésének napját Lépes és Dr. Csabai 27-re, míg József főherceg 28-ra, sőt egy esetben jóval korábbra, 25-re teszi. Mivel a kérdéses nap hétfőre esett, valószínűleg az első két forrás által említett időpont a helyes).

József főherceg egy különleges elismerést is átadott. Korábban az egyik, sajnos név szerint nem említett katonánál egy összerágott szárú pipát látott, amit a katona a pergőtűz borzalmának sokkja alatt rágott össze. A főherceg, nagyra értékelve azt, hogy a katona félelmét legyőzve teljesítette kötelességét a harcban, megígérte, hogy a rossz pipa helyett egy újat fog ajándékozni neki. Ezt az ígéretét valóra is váltotta, tovább erősítve a 39-es katonák iránta érzett csodálatát és hűségét (a különböző források ennek a történetnek az időpontjaiban sem egységesek. Valószínű a március 25-ei beszélgetés a főherceg és a katona között, és a március 27-ei „pipaátadás”).

                Amikor Daróczi a szabadságra utazott, találkozott a vonaton egy szintén arannyal kitüntetett bajtársával, akitől megtudta, hogy az arannyal kitüntetetteknek nem kell visszamenniük a harctérre (legalábbis lánytestvére, özvegy Gyulai Gáborné Daróczi Zsófia majd 70 év múltával erre így emlékezett vissza). Ezt a szabadságot kihasználva, nyughatatlan természetéből fakadóan jelentkezett pilótakiképzésre. Hogy nem a könnyebb utat választotta ezzel az új fegyvernemmel, arról tanúskodik egy levelének részlete: „… hanem annyit mondhatok, sok nehéz harcot átharcoltam, de a légi küzdelem a legborzasztóbb. Minden háborús poklot elbír az ember, mert lábát szilárd földön vetheti meg s a föld biztonságot, bátorságot, bizalmat, reményt nyújt, de a levegő, a bizonytalanság, a remegés…”[16]

          Daróczi Ambrus, a 38. repülőszázad hadnagya   

       Daróczi hadnagy a 38. repülőszázad kötelékében harcolt az orosz fronton.  Parancsnoka  bethlenfalvi Pál Andor huszárkapitány, aki már az olasz hadszíntéren hírnevet szerzett magának Milánó bombázásával[17], a román kiugrás után alapította meg a repülőszázadot. Pál Andor igen jó véleménnyel volt az egykori gyalogos zászlósról. „…Hozzám, mint székely honfitársához, hamarosan bizalommal volt……Magam is örömmel láttam, hogy ilyen derék tisztet osztottak be hozzám, s csendes szerénységét ismételten megbámultam….”[18]

               A 38. repülőszázad tisztikara a budenitz-i Wessely család kastélyánál. Ambrus a kép bal szélén könyököl (Gyulai archívum) A kastély napjainkban https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Budenets_palace_DSC_6088_73-245-0010.JPG

Mint Daróczi előzőleg említett leveléből kiderül, nem kerülte a veszélyt. Önként jelentkezett a legveszélyesebb feladatokra, melyeket az ellenséges légvédelmi tűzben, mélyen az ellenséges vonalak mögött kellett végrehajtani. „…Ha messze Romániába kell repülni, vagy éppen a román királyt kellene Jassiban megbombázni, ki repül más, mint Daróczi…”[19] Gépét több találat is érte, néhány légi harcban is része volt, ahol, mint megfigyelő és egyben a gép parancsnoka a repülőgép fedélzeti géppuskájával harcolt. Szerette volna a meglévő teljes vitézségi éremsorát a német Vaskereszttel és Megfigyelő Jelvénnyel kiegészíteni.

     Daróczi hadnagy a repülőtéren (Gyulai archív)

 

     Utolsó bevetését parancsnoka leveléből részletesen ismerjük. 1917. szeptember 23-án távolfelderítő feladatot hajtott végre, mely során két ellenséges géppel légiharcot vívott, de a feladatot a fényképezőgép hibája miatt eredményesen elvégezni nem tudta. Másnap reggel 8 órakor indult újra megismételni a bevetést. Gépének pilótája Szöllősy István szakaszvezető volt. A fényképfelderítést egy, majd később már hat ellenséges gép folyamatos támadása közben igyekezett végrehajtani, mely gépek ellen a repülőgép géppuskájával védekezett. A támadások szüneteiben újra és újra a felderítendő terület felé irányíttatta gépüket. Eközben érte oldalán, csípőcsontja felett egy géppuskagolyó, így ülésére rogyva jelzett a pilótának, hogy repüljenek vissza a bázisukra. Szöllősy szakaszvezető a hat ellenséges géptől üldözve sikeresen visszaért a repülőtérre, ahol már a leszállás közben autóért kiáltott, hogy parancsnoka mielőbb orvosi ellátásban részesülhessen. De addigra már késő volt. Mintha csak érezte volna halálának módját Daróczi hadnagy, amikor korábban, barátjához írt levelében így jellemezte a hadipilóták nehéz sorsát: „…Itt  nincs aki bekösse a sebeket, nincs baráti kéz, nincs segítség…” És valóban. Bármennyire igyekezett a pilóta, Daróczi hadnagy elvérzett és hősi halált halt. Beteljesedett az, amit kedvenc nótájában utolsó szabadságán énekelt Hajdúnánáson, szeretett városában:

„Elmegyek, elmegyek jó messzire                                                                                                                      Senkinek nem leszek a terhére                                                                                                                          Nem írok levelet, még nem is üzenek                                                                                                                Lesz még tavasz, lesz még nyár, de én nem leszek.”[20]

                A hadseregparancsnok szeptember 25-én táviratban fejezte ki részvétét az alakulatnak:

                „38. repülőszázad!

                Szeptember 24-én Daróczy hadnagyot és Szöllősy szakaszvezető hadipilótát egy fényképező-repülés alkalmával egy Niemport háromszor, s később 2 Spad és 3 Niemport négyszer támadott meg. A légiharc  folyama alatt Szöllősy szakaszvezető egy Nieuportot lezuhanásra kényszerített. Az ismételt támadások dacára, Daróczy hadnagy mindig újból visszatért, hogy a feladatát megoldja, miközben azonban hősi halált halt.

                Szöllősy szakaszvezető dacára a megsérült motornak és a szét lőtt hütőnek folytonosan tovább harcolt, a saját repülőtérig vezette a gépet.

                A megfigyelőnek és a pilótának ezt a példaadó és vakmerő rendíthetetlen bátorságát és magatartását általános nyilvánosságra hozom.

                A hős tisztnek aki kötelességének teljesítése közben hősi halált halt kegyelettel adózunk.

                Szöllősy szakaszvezető-hadipilótának pedig dícsérő elismerésemet fejezem ki.

                Mindkét repülő legfelsőbb kitüntetésre terjesztendő fel.

                Tudomásulvételre stb. stb. magasabb parancsnokságoknak s az összes repülőszázadoknak.

                                                                                                                             Báró Kövess”[21]

                Vitéz Boksay Antal A felhők katonái című könyvében szintén megerősíti, hogy az elsőként harcérintkezésbe kerülő ellenséges gép meredeken zuhant, de mivel a becsapódás nem volt megfigyelhető és bizonyított, nem állítható teljes bizonyossággal a légi győzelem. Annak helyét Baksay a bukovinai Istensegíts község (ma Tibeni, Románia) térségében határozza meg[22].

 Az egyetlen vidám kép... (Gyulai archív)

   Mint parancsnokának fentebb már említett leveléből tudjuk, a hősi halált halt pilótát egy reptér közeli házban ravatalozták fel, amiben segítséget nyújtott a repülőszázad egy részének valószínűleg szállást adó budenitzi (ma Budenets, Ukrajna) kastély[23] tulajdonosának lánya, báró Wesselyné.  A koporsót a század készítette, amit azután a helyi görögkeleti templomban ravataloztak fel újra, majd ideiglenesen a báróné családjának családi kriptájában helyezték nyugalomba. A fennálló háborús körülmények miatt Pál százados a temetést 1917. szeptember 26-n 10 órára tűzte ki.

A ravatal (Gyulai archív)

A temetésen magas rangú tisztek is megjelentek Conta német altábornagy vezetésével, akinek kíséretéhez tartozott Wrack würtenbergi herceg is. A temetésről készült fotók alapján[24] az altábornagyot, mint a temetésen résztvevő katonák elöljáróját fogadják (parancsnoksága alá tartozott a 38. repülőszázad), és Pál százados ennek megfelelően kíséri. A koporsóra a bajtársak egy nagyméretű hadnagyi csillagot, illetve a századtól kiadott német nyelvű gyászjelentés egy példányát szegezték. Látszik a háborús katonatemetés puritánsága, de ennek ellenére az is, hogy bár a ravatal helyétől (a ravatalon, a koporsón egy légcsavar, s azon a hős kitüntetései voltak elhelyezve), a jellegzetes fatemplomtól a kripta mindössze 20-30 méter, összeállt a temetési menet. A menet élén a pap és a koszorúvivők álltak, mögöttük díszőrök között a koporsó és a koporsóvivő bajtársak, majd a magyar és a menetet záró német tisztek. A hősi halottnak egy kétrajos díszszakasz adta meg a tiszteletet, akik a ma megszokottól eltérően nem diszlövésekkel tisztelegtek a koporsó kriptába helyezésekor, hanem a temetés azon szakaszában levett sapkával adták meg a tiszteletet. Pilótatemetés lévén díszsortűz helyett 3 repülőgép körözött a temető fölött, s az egyikből ledobott koszorút a lenti bajtársak elhelyezték a sírnál.

Elöljáró érkezik a temetésre (Gyulai archív)

 

Viszik a koporsót... (Gyulai archív)

A temetés helyszíne napjainkban. (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Budenets_Mykhaylivska_church_DSC_6118_73-245-0009.jpg)

 

A temetési menet (Gyulai archív) 

A temetés (Gyulai archív)

Pál százados a parancsnokát vesztett tisztilegénnyel küldte haza a családhoz a pilóta hagyatékát. Levelében már utal az esetleges későbbi hazaszállítás lehetőségére.  „…Még csak arra kérem mélyen tisztelt uraságodat, hogy lenne szíves esetleges kívánságát kedves fia tetemének esetleges átszállítását illetőleg velem tudatni, hogy a szükséges intézkedni valókat idejében megtehessem…”

                Daróczi édesapja fiát hazahozatta, és a hajdúnánási temető hősi parcellájában helyezte örök nyugalomra. A hazaszállításra a döntés hamar megszületett, mivel annak szándékáról Ambrus egy kolozsvári hölgyismerősének már 1917 október 4-n tudomása volt. „…Nagyon kérem, legyenek szívesek engem értesíteni pár nappal előbb, majd ha szegény Ambrust hazahozatják…”[25] Egy későbbi levélből kiderül, hogy december 28-án a család értesítette a gyerekkori lánypajtást a temetésről, és december 29-én feladtak egy csokrot expressz a temetésre, de az már nem érkezett meg (a posta a háborús körülmények miatt nem vállalta a gyorsított postázást). Ezek alapján valószínűsíthető, hogy a temetés az év utolsó napjaiban, vagy 1918 első napjaiban történt.

  Daróczi Ambrus hadnagy sírja - fotó: a szerző

Halála után adományozták a hős részére a 3. osztályú Vaskorona rendet 1917. december 17-én „az ellenség előtt tett hűséges és kitartó magatartása folytán”, melynek adományozó okiratát szülei vették át 1918 februárjában, s mely bekeretezve dísze volt a szülői háznak.  Halála megrázta Hajdúnánást, hiszen ő maga és családja is köztiszteletnek örvendett, s hadi tetteiről a helyi lap folyamatosan beszámolt. Neve később is fel-felbukkan a helyi médiában, többek, köztük egykori ezredtársa, a 39-es gyalogezred történetét kutató vitéz lépesfalvi Lépes Győző is méltatja életútját.

                         Az egykor, a hajdúnánási Hősök Ligetében Ambrusra emlékeztető emléktábla (Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény) Fotó: a szerző

Testvéreit a településen, mivel a családnév gyakori,„pilótás Darócziak”-ként emlegetik. A család és a település emlékét ápolta, nevét utca őrzi, neve több emlékművön, emléktáblán is szerepel.

                                         A hősről Hajdúnánáson utca van elhelyezve - fotó: a szerző

A haditettben résztvevő, név szerint említett katonák közül Szuromi János 1916. augusztus 30-n hősi halált halt. Daróczi tisztilegénye, Kelemen Imre egy családi fotó tanúsága szerint 1916. május 29-n már tizedes volt, és büszkén viselte a Nagy Ezüst Vitézségi Érmet. Érdekesség Kelemen tizedessel kapcsolatban, hogy az anyai ágon Ugocsa megyei nemesi családból származó hajdúnánási katona családjának Kelemen ága Olaszországból származtatja magát. Erről meghatóan tanúskodnak öreg édesapjának fia bevonulási képére írt reszkető sorai: „Doberdói Csata olasz honból származtunk Kelemenek ottani háborúba halt el: Szülőföldbe nyugszik Ámen.” [26] Kelemen tizedes 1916. október 5-n, 18 évesen halt hősi halált.

Kelemen Imre büszkén a "nagyezüsttel", és az őrvezetői csillagokkal 1916 májusában. Fotó: Jávor Kornél archív

Gyöngy szakaszvezetőt háborús érdemei után 1922. augusztus 15-én vitézzé avatták, a ránk maradt fénykép és oklevelek alapján Károly csapatkereszttel, bronz, kis- és kétrendbeli Nagy Ezüst Vitézségi Éremmel rendelkezett. Emellett dicsérő oklevelet kapott 1940-ben „… a Vitézi Rend érdekében kifejtett, az átlagot messze felülmúló érdemes, önzetlen, és kimagasló tevékenységéért.” Mindezek mellett 1928-ban, mint a vitézi rend tagja Nádudvar határában 10 hold földet kapott. A háború után a Csendőrség állományába lépett, ahol altisztként szolgált. Nádudvaron fess egyenruhájában sétálva gyakran követte gyereksereg, akik a fehér kesztyűs, magas csendőrt tisztes távolságból követték. Talán a fronton átélt borzalmak is szerepet játszottak abban, hogy életét öngyilkossággal fejezte be. Egyetlen gyermeke 1921-ben született, keresztnevét apja után kapta. A második világháborúban szolgált és 3 év orosz hadifogságot szenvedett Ogyesszában[27].

A „kis” Juhász Imre túlélte a háborút, és életét Kabán, mint gazdálkodó folytatta. Alacsony termete, mely után az ezredkönyv is a „kis” jellemzővel illeti, szigorú, kemény természettel párosult. Unokájában ilyen emberként maradt meg, ezt a természetét holtáig megtartotta[28].

A 39-es, maroknyi csapat történetének viszont nem lett vége azon a márciusi napon. A mai 39-es utódok egy nemzetközi gyakorlaton felkeresték az egykori harcok helyét, többek között az egykori 22-es védőállást is. Egy lövészárok-maradvány mellvédjéből kiemeltek két szikladarabot, és hazahozták Debrecenbe, abba a városba, amelyhez ezer szállal kötődnek a 39-esek már az 1800-as évek eleje óta. Ezek a kövek emlékeztetnek a hőstettre, és az óta kísérik a 39-es zászlóaljat. Egyikük mindig az elhelyezési épület előtt van, míg a másikat a zászlóalj magával viszi gyakorlatra, misszióba. Így hát ennek a 16 katonának az emléke fennmarad, és példát ad a mai 39-es utódoknak.

Végezetül beszéljenek ezek a kövek, feliratukkal emlékezve a hősökre:

„Egy 39-es kéz épített be egy lövészárok mellvédjébe az olasz fronton 1916-ban,

és egy 39-es kéz hozott el onnan 2012-ben.

Láttam a 39-esek dicső harcait, s tanúja vagyok utódaik helytállásának.”

 A szikla felirata - Fotó: Cs. Sárkány Beáta http://www.honvedelem.hu/cikk/47377

Litvánia 2014 - Fotó: Cs. Sárkány Beáta http://www.honvedelem.hu/cikk/47377

Hősök Vasárnapja Hajdúnánáson 2015-ben - Fotó: hajdunanas.hu

Koszovó 2013 - Fotó: Papp Béla http://www.honvedelem.hu/cikk/40442

Koszovó 2015 Fotó: Koós Sándor http://www.honvedelem.hu/cikk/53241

Zászlóaljnap 2016. Az ezred emlékművénél, a turul előtt _ Fotó:Szalka Miklós

A szerző tisztelettel kéri az olvasót, hogy amennyiben biztosan, vagy valószínűsíthetően 39-es felmenővel rendelkezik, jelezze e sorok írójának a Kapcsolat menüben található elérhetőségek valamelyikén.

A Daróczi Ambrushoz kapcsolódó fényképek a Gyulai és a Daróczi család tulajdonában vannak. Kelemen Imre képeit, valamint a hőstettben résztvevők csoportképét Jávor Kornél, míg Gyöngy György fényképét Gyöngy György bocsátották rendelkezésemre. Köszönöm azok segítségét,  akik az adatgyűjtésben, illetve a megjelenésben segítségemre voltak!

Az írás digitálisan először a bocskai-konyvtar.hu-n jelent meg, mely megjelenési lehetőséget ezúton is köszönöm!

                                                                                                                                                 Kiss Róbert zászlós

                                                                                                             



[1] vitéz lépesfalvy Lépes Győző és Mátéfy Artúr: A cs. és kir. Báró Hötzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918 153. oldal

[2] Moloch: ókori isten, akinek engeszteléséül gyermekeket áldoztak

[3] Kaverna: mesterséges barlang, amit óvóhelyként, a tartalékok rejtésére stb. alkalmaztak

[4] „ás –e a digó”: a felek alagutat ástak az ellenség állásai alá, hogy azokba robbanóanyagot hordva felrobbantsák a más módszerrel nehezen bevehető védműveket  (aknaharc)

[5] Segeti Lager: pihentető tábor Segeti falu mellett, ahol a katonák deszkabarakkokban pihenhették ki valamelyest a testi és lelki fáradalmakat

[6] vitéz lépesfalvy Lépes Győző és Mátéfy Artúr: A cs. és kir. Báró Hötzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918 209-210. oldal

[7] Csiszár Imre szíves közlése

[8] Daróczi Zsófia levele A Képes Újságnak 1984 szeptember 16-án. Másolat a szerző birtokában

[9] Daróczi Ambrus zászlós jelentése, kézirat. Másolat a szerző birtokában

[10] A kéziratban, mivel az ezred német vezényleti nyelvű volt, Daróczi jellemzően a „Kapitány Úr Müller” megnevezést használja

[11] József főherceg: A világháború amilyennek én láttam Budapest, 1928 61. oldal

[12] Daróczi Ambrus zászlós jelentése, kézirat. Másolat a szerző birtokában

[13] Daróczi Ambrus zászlós jelentése, kézirat. Másolat a szerző birtokában

[14] József főherceg: A világháború amilyennek én láttam Budapest, 1928 61. oldal

[15] Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén, népek országútján Budapest 1935 370.oldal

 

[16] Daróczi Ambrus barátjához, dr. Berencsy Gyula ügyvédhez írt levele. Megjelent a Hajdúnánási Újság 40. számában 1917 október 4-n).

[17] Nagyváradi Sándor - M. Szabó Miklós - Winkler László: Fejezetek a magyar katonai repülés történetéből (Budapest 1986) 92-95 oldal

[18] bethlenfalvi Pál Andor huszárkapitány levele Daróczi Ambrus szüleihez. Másolat a szerző birtokában.

[19] Daróczi Ambrus barátjához, dr. Berencsy Gyula ügyvédhez írt levele. Megjelent a Hajdúnánási Újság 40. számában 1917 október 4-n).

[20] Testvérének emlékkönyvében szereplő beírás. „Ambrus bátyám halála előtt hat hétel volt itthon szabadságon és elmente előtti éjszaka Tódor zenészel és Tóth Lajos hadnagyal egész éjszaka mulattak, elhuzta a bucsu nótáját, hogy Elmegyek elmegyek…”

 

[21] A távirat fordítását Nagy szds hazaküldte a családnak. Közlés az eredeti formában. Másolat a szerző birtokában.

[22] vitéz Boksay Antal: A felhők katonái. (Debrecen, 2001) 153. oldal

[23] A kastély túlélte a történelem viharait, jelenleg felújított állapotban van.

[24] Pál százados 11 fotót küldött a gyászoló családnak. Érdekesség, hogy a család a fotót Daróczi Ambrus édesapjának, Daróczi Andrásnak az 1906-ban kiadott Végelbocsátó levelének (obsit) hátoldalára ragasztotta. E levélből kiderül, hogy édesapja a debreceni császári és királyi 39. gyalogezredben és a szintén debreceni 3. gyalogezredben is szolgált, az összesen igazolt 22 és fél év nagy részét természetesen tartalékosként nyilvántartva. Az oklevelet a magyar királyi debreceni 8. népfölkelő járásparancsnokság adta ki. Mivel a ragasztás felületes volt, a képek egy része levált, így látható azok felirata, melyek a temetés különböző mozzanatait magyarázzák.

 

[25] „Micike” levele Daróczi szüleihez. Másolat a szerző birtokában.

[26] Jávor Kornél interjú

[27] Gyöngy György interjú

[28] Juhász Gyula interjú

 

 

Szerző (forrás): Kiss Róbert
Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.