császári és királyi 39. gyalogezred

frame
Schweidnitz 1757 • Breslau 1757 • Olmütz 1758 • Grüszau 1759 • Gottesberg 1759 • Friendland 1759 • Landshut 1760 • Belgrád 1787 • Szabács 1788 • Jemappe 1793 • Cateau 1794 • Mantua 1796 • Rivoli 1796 • Neumarkt 1796 • Tagliamento 1797 • Hocheim 1797 • Legnano 1799 • Marengo 1799 • Trebbia 1799 • Mantua 1799 • Genova 1800 • Marengo 1800 • Asiano 1801 • Castelfranco 1801 • Bosen 1805 • Lanchut 1809 • Neumarkt 1809 • Aspern 1809 • Pozsony 1809 • Podubnie 1812 • Moszkva 1812 • Villach 1813 • Drezda 1813 • Mincio 1814 • Conflans 1815 • Óbecse 1848 • Perlász 1848 • Kápolna 1849 • Isaszeg 1849 • Buda 1849 • Komárom 1849 • Nagysalló 1849 • Vác 1849 • Debrecen 1849 • Temesvár 1849 • Solferino 1859 • Mailand 1859 • Custozza 1866 • Königgrätz 1866 • Dolnje Tuzla 1878 • Doboj 1878 • Lemberg 1914 • Komarno 1914 • Lesnovice 1914 • Blozew Gorny 1914 • Dukla 1914 • Nagycsertész 1915 • Szálnok 1915 • Hoher Trieb 1915 • Isonzó 1915 • Isonzó 1916 • Isonzó 1917 • Kőhalom 1916 • Mogyoróstető 1916 • Sósmező 1916 • Fajti Hrib 1917 • Piave 1918 • Montello 1918 • 

Egy meghiúsult zendülés 1849-ben

beolvasas0032.jpg
2019. február 22. 18:14

Egy meghiúsult zendülés 1849-ben[1]

                Az 1848-49-es forradalom ész szabadságharc alatt a magyar oldalra álló, és a harcokban ugyancsak kitűnt 39. gyalogezredet a fegyverletétel után cseh területre vezényelték, és hozzákezdtek újjászervezéséhez. A Josefstadtban (ma Josefov, Jaromer része) állomásozó ezredhez visszatértek a korábban abból -zömében 1848 és 1849 fordulóján- kilépett tisztek, akik maradtak a császár hűségén, és elhagyták a rebellis ezredet. És természetesen az ezredben ott voltak a szabadságharcot végigharcolt Dom Miguel bakák, valamint megannyi büntetésből lefokozott és besorozott honvédtiszt. És emellett a Josefstadtban őrzött, rabságba vetett egykori honvédek között is akadtak 39-esek!

                Az egykori honvédekre nehéz élet várt a császári seregben. A császári katonák sérelmeiket könnyen megtorolhatták a tegnapi ellenségen. Az egykori ellenfél bizony csúnyán elpáholta őket, és ebben ráadásul a rebellis 39. gyalogezrednek is jelentős szerepe volt. Most volt lehetőség törleszteni, hiszen a honvédek rendfokozat nélkül, feletteseiknek kiszolgáltatva szolgáltak újra a császár alatt. És még azt is hozzá kell tenni, hogy aki a 39. gyalogezredhez került, még szerencsésnek mondhatta magát. Itt zömében magyarok között szolgált, de el lehet képzelni, milyen volt az élet egy más nemzetiségből álló ezredben, ahol még a közvetlen bajtársak is ellenszenvvel tekintettek a magyar katonára.

                Mindenesetre még a Dom Miguel ezredben is sanyarú sors jutott a volt honvédtiszteknek. Erről tanúskodik B. V. honvéd őrnagy története, melyet Kacziány Géza írt le, s jelentetett meg. Bár ez első olvasatra csak egy elbeszélésnek tűnik, a név szerint említett személyek valós személyek, és az adott időszakban a 39. gyalogezred tagjai voltak! Ez azt támasztja alá, hogy hiteles információkkal szolgálhatott az egyenlőre ismeretlen kilétű, az írásban csak „B. V. volt honvédőrnagy.”

                Az említett tiszt szerint az egyik tiszt, aki élen járt a honvédek megalázásában, Alexander Gyurich volt hadnagy volt. Gyurich hadnagy 1848 végén szökött át Péterváradról a császáriakhoz, így minden bizonnyal ellenségesen viseltetett a magyar üggyel szemben a szabadságharc után az ezredbe visszatérő szakaszparancsnok. Gyurich hadnagy Károlyvárosban született (ma Horvátország), és 1840-től szolgált a 39. gyalogezredben. Őrmesterként harcolt 1848 nyarán a szerbek ellen, és szeptemberben már hadnaggyá léptették elő. Decemberben elhagyta a 39-eseket, és átállt a császáriakhoz. Az újjászervezett ezredhez visszatérve folytatta pályafutását, és 1871-ben ment nyugdíjba, mint a 39. gyalogezred őrnagya. [2] Ekkor már nemességet nyerve a „kereszthegyi” előnevet viselte, amit vélhetően az 1866. június 24-én lezajlott custozzai ütközetben, a hasonlóan fordítható Monte della Croce magaslatért vívott harcokban érdemelt ki.[3] Vele szemben Anton Wolferon százados, előbbi hadnagy századparancsnoka, emberséges parancsnoka volt minden katonájának.

                Egy alkalommal Gyurich hadnagy Kossuth kutyának nevezte, és provokálta az egyik volt honvédtisztet, melynek eredménye utóbbi alantas munkára vezénylése volt. Ezt hamarosan nevezett előléptetése, illetve Gyurich hadnagy áthelyezése szakította meg.

                Akkoriban értesült az ezred tiszti kara, majd rövid időre rá, a legénységi állomány az aradi kivégzésekről. Ez magát a századparancsnokot is megdöbbentette, hisz Leiningen-Westerburg Károly személyes jóbarátja volt, aki 1846-ig maga is a 39. gyalogezredben szolgált.

                Aznap este a volt honvédtisztek a kantinban gyűltek össze, és miután szó-szót követett elhatározták, hogy zendülést hajtanak végre, és magukhoz ragadják az ezred, valamint az erőd vezetését. Erre már korábban volt példa, hiszem 1848 őszén a 39. gyalogezred vezetőszerepet játszott a péterváradi zendülésben, melynek eredményeképpen az erőd magyar kézre került.

                A tervet Platthy István, Palugyay Miklós, Pollák Samu, Vincze János, Kappeczi Pál és B. V. állította össze, meghatározva mindenkinek, mely osztrák tisztet kell elfognia.

  1. Plathy István 1820-ban született Varannó-Csemernyén. A szabadságharcot a 33. honvédzászlóalj parancsnokaként fejezte be, és mint őrnagy esett hadifogságba. A 39. gyalogezredbe 1849 szeptember 1-én sorozták be.[4]
  2. Palugyay Lajos 1826-ban született Gömörpanyiton. A 2., majd a 27. honvédzászlóaljban harcolt, és hadnagyként tette le a fegyvert. Őt 1849. augusztus 29-én sorozták be a 39-esekhez. [5]
  3. Pollák Samu János 1827-ben született Iglón. A 19. honvédzászkóaljban harcolt, és mint főhadnagyot a Katonai Érdemjel III. osztályával tüntették ki. A 39-esekhetz 1849. augusztus 28-án sorozták be.[6]
  4. Vincze János  1828-ban született Hódmezővásárhelyen. A szabadságharc alatt a 27. honvédzászlóalj századosaként harcolt. 1849 szeptemberében sorozták be az ezredbe.[7]
  5. Kapéczy Pál 1825-ben született Korponán. Nemzetőr főhadnagy, majd a 23. honvédzászlóalj őrmestereként Debrecen térparancsnokságán szolgált.[8]

A leendő vezetést is megtervezték, az erődben raboskodó honvédtisztekre alapozva azt. Így kiszabadításuk után Dobay Károly ezredest nevezték volna ki parancsnokká, s mellette Beke József és Jánossy alezredes, Szilágyi Samu alezredes, Kutassy Pál őrnagy, Sándor László őrnagy, Nagy Dániel őrnagy, Sárossy Ferenc őrnagy, Komáromy György, Vidacs János, Benkő Ferenc, Orosz László, Dunyov István főhadnagyok és hadnagyok szerepeltek a tervben.

                Bízva a magyar legénységben, megkezdték a katonák bevonását a tervbe. Azonban természetesen, mivel egyre többen tudtak a dologról, a szervezkedés lelepleződött.

Egy decemberi napon sorakozó rendeltek el az összes egykori honvédtisznek, akik azzal a bizonyossággal sorakoztak fel, hogy ügyük elveszett.

A fegyverekkel körbevett maroknyi magyar előtt hamarosan megjelent az ezred parancsnoka, Josef von Caballini, aki a szabadságharc alatt szintén kilépett az ezredből, és Arad osztrák védőihez csatlakozott. Az ezredes előszólította Platthy Istvánt, és megnevezte őt, mint a szervezkedés vezetőjét. Miközben felsorolta az összeesküvők tervét, azok halálos ítéletüket már biztosra vehették. Azonban Caballini ezredes beszéde egyre lágyult, így kis idő múlva már „csak” a megtizedelést sejtették büntetésül. Azonban a 39. gyalogezred parancsnoka beszéde végén elmondta, hogy emberként megérti tettüket, amit elkeseredettségük és ifjonti hevességük szülhetett, de reméli, hogy ezentúl becsülettel szolgálják a császárt.

Az összeesküvők óriási megkönnyebbülést éreztek, hisz néhány pillanattal korábban még biztosnak tudták kivégzésüket. Caballini ezredes példát mutatott előttük emberségből, holott az eset eltussolása, és házon belüli megoldása rá nézve is veszélyt hordozott magában.

Bizonyára adósai maradtak ezredesüknek, és miután hamarosan császári rendelet tiltotta meg az egykori honvédek zaklatását, néhányan újra elindultak a katonai pályán felfelé.

Plathy Istvánt 1855-ben bocsátották el a hadseregből, és főkönyvelőként dolgozott Ungváron, 1886-ban bekövetkezett haláláig.

Palugyay Lajos 1850. január 13-án hunyt el Königgrätz-ben, mint 39-es közlegény.

Pollák Samu János 1854-ben már a 39. gyalogezred hadnagyaként szolgált, majd 1858-ban leszerelt. Ezt követően biztosítási hivatalnok volt. Budapesten hunyt el 1887-ben.

Kapéczy Pál 1867 és 1890 között a debreceni Honvédegylet tagja volt. Debrecenben hunyt el 1894-ben.

A kényszersorozott 39-eseket néhány év múlva egyre nagyobb számban szerelték le. Mindenesetre a szabadságharc témája még 50 év múlva is érzékeny területe volt az ezred történetének! S hogy ez a zendülés így történt –e pontosan, talán már sohasem tudjuk meg.



[1] Kacziány Géza: A josefstadti összeesküvés. Megjelent: Hazánk. 8. évfolyam 184. szám. 1901. augusztus 6. 1-3 oldal

[2] Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban I. kötet. Heraldika Kiadó, 1998. 519. oldal

[3] Kais. König. Militär-Schematismus 1871. 39., 344. oldal

[4] Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. Heraldika Kiadó, Budapest 2000. 573. oldal

[5] Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban II. kötet. Heraldika Kiadó, 1998. 628-629. oldal

[6] Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban II. kötet. Heraldika Kiadó, 1998. 699. oldal

[7] Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban II. kötet. Heraldika Kiadó 2009. 532-533. oldal

[8] Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban II. kötet. Heraldika Kiadó, 1998. 170-171. oldal

Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.