Bár a 39. gyalogezred katonáit Hajdú és Bihar vármegyékből toborozták, időnként más tájak fiai is bevonultak a cívisváros háziezredébe.  Így közöttük Henter Károly is, aki Nagyajtán, Háromszék vármegyében látta meg a napvilágot 1899-ben. 

   A székely fiú 1917-ben, a budapesti hadapródiskola elvégzése után került a 39-esekhez.¹ 1917 végén az I. zászlóalj 4. századában harcolt.

   Egyik utolsó levelét 1918. június 12-én írta édesanyjának:

Postára adva:1918. június 14.

Címzett: Özvegy Henter Károlyné Nagyajta, Háromszék vármegye

Feladó: Lt. (hadnagy) Henter 4/39. Feldkomp. Feldpost 647

„Édes jó Mama!

Nincs semmi újság. Nagyon jól érzem magamat. Sokszor csókolja mindnyájukat Karcsi”

   Bizonyára jó fiú volt, aki édesanyját kímélte. Mert újság bizony volt az ezrednél. Ezt a lapot ugyanis két nappal a nagy támadás előtt írta, és az azt megelőző napon került fel rá a postai bélyegző. Bizonyára számolt azzal, hogy a levél az utolsó életjel lehet. Ugyanis a következő nap reggelén, 06:00-kor az I. zászlóalj megkezdte az átkelést a megáradt Piavén. A zászlóalj sikeresen partot váltott, és elkeseredetten védelmezte a hídfőt az olasz támadásokkal szemben, míg néhány nappal később visszavonásra került tartalékba. Azonban hamarosan ismét az első vonalba kellett vonulni, és az ezred továbbra is elkeseredett harcott folytatott az egészen a hónap végéig tartó Montelló környéki harcokban.

   Ezen hetek valamelyikén sebesült meg Henter hadnagy, aki egy budapesti kórházba került. Azonban már nem tudtak segíteni rajta, és a harctéren szerzett sebesülése következtében 1918. július 05-én hősi halált halt. Testét családja hazaszállíttatta, és Nagyajtán helyezték örök nyugalomba.²

   Már nem érte meg az összeomlást, és azt, hogy szülőföldjét elragadták az anyaországtól. Viszont megadatott neki, ami annyi 39-es katonának nem – szülőföldjén alhatja örök álmát. Nyugodjon békében!