császári és királyi 39. gyalogezred

frame
Schweidnitz 1757 • Breslau 1757 • Olmütz 1758 • Grüszau 1759 • Gottesberg 1759 • Friendland 1759 • Landshut 1760 • Belgrád 1787 • Szabács 1788 • Jemappe 1793 • Cateau 1794 • Mantua 1796 • Rivoli 1796 • Neumarkt 1796 • Tagliamento 1797 • Hocheim 1797 • Legnano 1799 • Marengo 1799 • Trebbia 1799 • Mantua 1799 • Genova 1800 • Marengo 1800 • Asiano 1801 • Castelfranco 1801 • Bosen 1805 • Lanchut 1809 • Neumarkt 1809 • Aspern 1809 • Pozsony 1809 • Podubnie 1812 • Moszkva 1812 • Villach 1813 • Drezda 1813 • Mincio 1814 • Conflans 1815 • Óbecse 1848 • Perlász 1848 • Kápolna 1849 • Isaszeg 1849 • Buda 1849 • Komárom 1849 • Nagysalló 1849 • Vác 1849 • Debrecen 1849 • Temesvár 1849 • Solferino 1859 • Mailand 1859 • Custozza 1866 • Königgrätz 1866 • Dolnje Tuzla 1878 • Doboj 1878 • Lemberg 1914 • Komarno 1914 • Lesnovice 1914 • Blozew Gorny 1914 • Dukla 1914 • Nagycsertész 1915 • Szálnok 1915 • Hoher Trieb 1915 • Isonzó 1915 • Isonzó 1916 • Isonzó 1917 • Kőhalom 1916 • Mogyoróstető 1916 • Sósmező 1916 • Fajti Hrib 1917 • Piave 1918 • Montello 1918 • 

Híres írónk egy elesett 39-esről: Molnár Ferenc írása

dscn1116-1.JPG
2021. January 17. 18:11

A Pál utcai fiúk írója, Molnár Ferenc 1914-ben haditudósítóként szolgált, és egy írásával egy 39-es tisztnek állított emléket.

 

„Hat égő gyertya[1]

 (…) A debreceni harminckilencesek szeptember elején a galíciai Falkenstein és Einsiedel környékén harcoltak. Ezek a német nevű helyek valahol Lemberg vidékén vannak. Szeptember nyolcadikán az ezred megtámadta az oroszokat, akik Einsiedelben voltak, de nem tudottt a faluba bejutni. A falu határában megálltak, onnan visszahúzódtak. Ebben a harcban elesett egy magyar tiszt, névszerint Schinsky főhadnagy. Az ezredben egyike volt a legkedvesebb, legnépszerűbb tiszteknek. A visszahúzódott ezred tisztjei rendkívül fájlalták, hogy legalább az elesett bajtárs tetemét nem hozhatták vissza magukkal, hogy szerető gonddal temethessék el. De hiába volt minden, nem találták sehol.

Aznap éjszaka az elesett főhadnagy katonáit összehívták.

-        Fiuk, - mondta nekik egy tiszt – ki vállalkozik arra, hogy egy kis csapattal még ma éjszaka visszamegy a faluig és megkeresi szegény főhadnagy urunkat?

A bakák vállalkoztak. A kis csapat elindult „patrulba” és elmaradt hajnalig. Holtra fáradva érkeztek vissza: eljutottak az ütközet színhelyéig, sikerült mindenféle veszedelmek közt felkutatniok az egész csatateret, a melyet akkor már orosz katonák őriztek, de nem találták meg a főhadnagyot.

A tisztek lemondtak arról, hogy ők temethessék el a jóbarátot. Ugy látszik, már eltemette az orosz.

       Másnap, a szeptember 9-ikéről 10-ikére virradó éjszakán egyszerre csak parancsot kap a debreceni ezred, hogy Einsiedel helységet rohammal vegye be. Éjféltájban megtörténik a roham, a debreceniek kiverik az oroszt a faluból. Az orosz messzire elhuzódik, a biztosításokat felállítják, az ezred éjszakára itt marad a helységben.

A kapitány, e történet elbeszélője, tiszttársaival együtt nekiindul a falunak, végigmennek rajta. Koromsötét éjszaka van, a faluban egy teremtett lélek sem lakik, minden ház üres, minden ablak sötét. A főutcán csak a tisztek villamos zseblámpái tüzdelnek fehér pontokat a bársonyfekete őszi éjszakában. Mennek a mozgó kis fények, a tiszteknek revolver a kezében. Ahogy vonulnak így a főuton, valahol messze mintha világosság volna egy ablakban. A mieink még nem lehetnek, mert arrafelé még nem mentek. Lakosság? Lehetetlen, mert innen már nagyon régen eltakarodott mindenki, még az állat is. Csak oroszok lehetnek, talán valami elmaradt kis csapat. A tisztek kellő fedezettel látják el magukat és halkan mennek a világos ablaku ház felé, kézben a revolver, körülöttük a bakák rajvonalban, lövésre készen tartva a fegyvert. Egyre közelebb érnek a házhoz, feltűnik,  hogy a világosság nagyon is sugárzik az ablakokból, ez több mint lámpa, de kevesebb mint tűzvész.

       Lábujjhegyen lépnek oda, benéznek az ablakon. Benn egy nagy szoba, talán iskolaterem, vagy hivatal lehetett, a közepén feketével borított ravatal, néhány csomó szomoru őszi virággal, körülötte hat vastag, égő gyertya. A gyertyák közt, a ravatalon Schinsky főhadnagy. Az oroszok ravatalozták fel. Sehol körülötte sem a házban, sem a ház táján nincs egy teremtett lélek sem. A falu kihalt, üres fekete. Az egész nagy, néptelen vidéken, hegyek-völgyek vaksötét, néma éjszakájában egyedül fekszik hat égő orosz templomi gyertya közt a magyar tiszt. Kivont kardja keresztbe fektetve rajta.

Még egyszer: a főhadnagy neve Schinsky Ágost, a hely: Einsiedel Galíciában, a dátum: 1914. szeptember 10-ike, az ezred száma harminckilenc, az elbeszélő szemtanu: egy kapitány, ugyanazon ezred megsebesült és kitüntetett tisztje.

Mert kitalálni ilyet nem lehet.”

 

Ennyi az írás. És ami benne szerepel, bizonyosan nem az írói fantázia szüleménye. Einsiedel ma Ukrajnában található, maineve Odynoke. A 39-esek 1914. szeptemberében komoly veszteségeket szenvedtek a körülötte folytatott harcokban. Schinsky Ágost főhadnagy 1884-ben született Pozsonyban.  A 39. gyalogezred 13. századában szolgált. Posztumusz megkapta a Katonai Érdemkereszt III. osztályát a hadiékítményekkel és a kardokkal, az ellenséggel szemben vitéz magatartása elismeréséül.[2] A veszteségi adatok szerint a közeli Falkenstein-ben (ma Sokolivka) esett el, és  Einsiedelben temették el.[3]

Hogy mi késztethette az oroszokat az elesett ellenséges tiszttel szembeni tiszteletre? Talán Schinsky főhadnagy bátorságának voltak tanúi? Vagy a háború első napjaiban még mindenkiben volt tisztelet az ellenség iránt? Ezt már nem tudjuk meg.

Nyugodjon békében!



[1] Molnár Ferenc: Hat égő gyertya. Megjelent: Az Est 5. évfolyam 335. szám 1914. december 25. 6. oldal

[2] Budapesti Közlöny 52. évfolyam 240. szám. 1918. október 20. 2. oldal

Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ, az adatvédelmi szabályzat rendelkezései szerint. A süti fájlok a számítógépén tárolódnak.