A Pál utcai fiúk írója, Molnár Ferenc 1914-ben haditudósítóként szolgált, és egy írásával egy 39-es tisztnek állított emléket.

„Hat égő gyertya[1]

 (…) A debreceni harminckilencesek szeptember elején a galíciai Falkenstein és Einsiedel környékén harcoltak. Ezek a német nevű helyek valahol Lemberg vidékén vannak. Szeptember nyolcadikán az ezred megtámadta az oroszokat, akik Einsiedelben voltak, de nem tudottt a faluba bejutni. A falu határában megálltak, onnan visszahúzódtak. Ebben a harcban elesett egy magyar tiszt, névszerint Schinsky főhadnagy. Az ezredben egyike volt a legkedvesebb, legnépszerűbb tiszteknek. A visszahúzódott ezred tisztjei rendkívül fájlalták, hogy legalább az elesett bajtárs tetemét nem hozhatták vissza magukkal, hogy szerető gonddal temethessék el. De hiába volt minden, nem találták sehol.

Aznap éjszaka az elesett főhadnagy katonáit összehívták.

-        Fiuk, - mondta nekik egy tiszt – ki vállalkozik arra, hogy egy kis csapattal még ma éjszaka visszamegy a faluig és megkeresi szegény főhadnagy urunkat?

A bakák vállalkoztak. A kis csapat elindult „patrulba” és elmaradt hajnalig. Holtra fáradva érkeztek vissza: eljutottak az ütközet színhelyéig, sikerült mindenféle veszedelmek közt felkutatniok az egész csatateret, a melyet akkor már orosz katonák őriztek, de nem találták meg a főhadnagyot.

A tisztek lemondtak arról, hogy ők temethessék el a jóbarátot. Ugy látszik, már eltemette az orosz.

       Másnap, a szeptember 9-ikéről 10-ikére virradó éjszakán egyszerre csak parancsot kap a debreceni ezred, hogy Einsiedel helységet rohammal vegye be. Éjféltájban megtörténik a roham, a debreceniek kiverik az oroszt a faluból. Az orosz messzire elhuzódik, a biztosításokat felállítják, az ezred éjszakára itt marad a helységben.

A kapitány, e történet elbeszélője, tiszttársaival együtt nekiindul a falunak, végigmennek rajta. Koromsötét éjszaka van, a faluban egy teremtett lélek sem lakik, minden ház üres, minden ablak sötét. A főutcán csak a tisztek villamos zseblámpái tüzdelnek fehér pontokat a bársonyfekete őszi éjszakában. Mennek a mozgó kis fények, a tiszteknek revolver a kezében. Ahogy vonulnak így a főuton, valahol messze mintha világosság volna egy ablakban. A mieink még nem lehetnek, mert arrafelé még nem mentek. Lakosság? Lehetetlen, mert innen már nagyon régen eltakarodott mindenki, még az állat is. Csak oroszok lehetnek, talán valami elmaradt kis csapat. A tisztek kellő fedezettel látják el magukat és halkan mennek a világos ablaku ház felé, kézben a revolver, körülöttük a bakák rajvonalban, lövésre készen tartva a fegyvert. Egyre közelebb érnek a házhoz, feltűnik,  hogy a világosság nagyon is sugárzik az ablakokból, ez több mint lámpa, de kevesebb mint tűzvész.

       Lábujjhegyen lépnek oda, benéznek az ablakon. Benn egy nagy szoba, talán iskolaterem, vagy hivatal lehetett, a közepén feketével borított ravatal, néhány csomó szomoru őszi virággal, körülötte hat vastag, égő gyertya. A gyertyák közt, a ravatalon Schinsky főhadnagy. Az oroszok ravatalozták fel. Sehol körülötte sem a házban, sem a ház táján nincs egy teremtett lélek sem. A falu kihalt, üres fekete. Az egész nagy, néptelen vidéken, hegyek-völgyek vaksötét, néma éjszakájában egyedül fekszik hat égő orosz templomi gyertya közt a magyar tiszt. Kivont kardja keresztbe fektetve rajta.

Még egyszer: a főhadnagy neve Schinsky Ágost, a hely: Einsiedel Galíciában, a dátum: 1914. szeptember 10-ike, az ezred száma harminckilenc, az elbeszélő szemtanu: egy kapitány, ugyanazon ezred megsebesült és kitüntetett tisztje.

Mert kitalálni ilyet nem lehet.”

Ennyi az írás. És ami benne szerepel, bizonyosan nem az írói fantázia szüleménye. Einsiedel ma Ukrajnában található, maineve Odynoke. A 39-esek 1914. szeptemberében komoly veszteségeket szenvedtek a körülötte folytatott harcokban. Schinsky Ágost főhadnagy 1884-ben született Pozsonyban.  A 39. gyalogezred 13. századában szolgált. Posztumusz megkapta a Katonai Érdemkereszt III. osztályát a hadiékítményekkel és a kardokkal, az ellenséggel szemben vitéz magatartása elismeréséül.[2] A veszteségi adatok szerint a közeli Falkenstein-ben (ma Sokolivka) esett el, és  Einsiedelben temették el.[3]

Hogy mi késztethette az oroszokat az elesett ellenséges tiszttel szembeni tiszteletre? Talán Schinsky főhadnagy bátorságának voltak tanúi? Vagy a háború első napjaiban még mindenkiben volt tisztelet az ellenség iránt? Ezt már nem tudjuk meg.

Nyugodjon békében!