Engel Vilmos Szegedről vonult be a 39. gyalogezredhez, mindjárt a mozgósításkor, 1914. július 28-án. Mint újságíró, az irodalom és általában a kultúra ápolása nem állt messze tőle. Levelezésben állt Móra Ferenccel, és gyakorlat küldözgetett a harctérről néprajzi és egyházi műtárgyakat neki Szegedre.

               A 39. gyalogezredhez az egyik munkásosztaghoz vonult be, majd később a századoknál harcolt. Végül a 16. század századparancsnokaként szolgált.

               Ő írta az alábbi verset, amely sajnos csak Dr. Csabai István Fakeresztek mentén, népek országútján című könyvéből maradt ránk. Ugyanis annak csak egy része került közlésre, bár ennek a darabnak is örülni kell.

               A versben az egyszeri 39-es katona meséli el katonai pályáját, gyakorta alkalmazva a magyarosan torzított német katonai kifejezéseket. A kimaradt részekben beszámol arról, hogy besorozták, és öszvérvezetőként dolgozott amíg a sok kő el nem koptatta a szekerét. Azután mivel az öszvérét srapnel találta, bekerült a harcolók közé. Mindkét lábán megsebesült, de a fronton meggyógyították. Majd 1916-ban egy ütközetbe került, ahol (mind a versből kiderül) megsebesült.

A vers sok helyen összekacsintásra adhatott okot, hiszen szerepelnek benne a katonák ravaszságai és vágyai. Így a szimulálás, vagy a vágy, hogy a cseh területen lévő kórház helyett Debrecenben legyen a gyógykezelés stb.

Következzék hát Engel Vilmos „eposza” az egyszeri 39-esről:

„Vitéz tiszt uraknak alássan jelentem,

Hogy itt a cimmerbe’ tettleg megjelentem.  (cimmer – szoba)

Vagyis, hogy tiszta szent igazat beszéljek,

Behoztak ezek a derék szanaszétek.              (szanaszét – szanitéz, egészségügyi katona)

És most azért vagyok én itten jelenleg,

Hogy magukkal megest a stellungba menjek. (stellung – állás)

Elég baj az nekem, szentséges vén csontnak,

Mit is mondjak ennek az iszonyzó-frontnak!... (szójáték, utaléás az Isonzóra)

De ha már menni kell, engedjék meg nékem,

A katona-sorom, hogy most elmesélem.

Mert ha ez a Karszföld a vérem fölissza,

Ide az életbe’ úgyse jövök vissza.

De tán le is ülnék, hogyha megengednék,

És hogy jobban menjen, egy pohárral kennék…

A nevem, mert illik, előbb arról szóljak,

Becsületes nevem fantrisz Stefan Hójag. (magyarul Hójag István gyalogos)

Majd hatvan keserves év van már mögöttem,

A kenyerem javát bíz én már megettem.

Volt részem sok bajban, igen kevés jóban,

Mert földmíves vagyok – Hajdúszoboszlóban.

Már ez egymagában csinált elég bajt is,

Majd megevett érte főhadnagy úr Bajdis!...

Csak az esett mégis javamra a latba,

Hogy hat fiam vagyon idekinn a hadban.

Aztán van egy tucat katonaunokám,

Egyik-másiknak már csillag van a nyakán!...

No, de a családom nem ide tartozó,

Mert hogy magamról essen mostan a szó.

De mielőtt mondom, hát tartsunk sorrendet,

A gebürboromból itt egyet hörpentek!... (jutalmul kapott, „potya” bor?)

Hát, hogy egyik szavam ne öntsem a másba,

Belepottyantunk egy nagy kavarodásba.

Az ember se látott, se hallott, se sejtett,

Mondom, hogy tisztára bolond volt a helyzet.

Hogy aztán mi történt, azt még ma se vélem,

Hát csak azt mondom el, hogy mi történt vélem

Az történt ugyanis, ik meldige hozzám (Ich melde gehorsam – Alázatosan jelentem)

Hogy egy nagy kanmacskát lütt a digó hozzám. (nagy méretű aknagránát)

Épp akkor – hogy, hogy nem -, tudja a jófene,

Gránáttal pont belém trafált az ejgene!... (saját tüzérségi tűz találata)

Én meg – de ilyet az apám se látott –

Épp akkor húztam meg egy nagy hanggránátot. (Élesített egy kézigránátot : handgrenade)

Az egész még most se megyen a fejembe,

_Mit csináltak vóna maguk a helyembe?...

Mert én azt csináltam – alássan jelentem,

Hogy akár egy srapnel – kétszáz felé mentem!...

Most is úgy vélem, hogy csak okosan tettem,

Pedig egy fikarc kis cünder se vót bennem. (zünder – gyutacs)

De hogy oszt megvirradt és a szanitécek,

A csattapiacon jobban széjjelnéztek ,

A prengstükjeimet összeszedték nyomba,

Berakták fájntosan a celtblatomba. (zeltblatt – sátorlap)

A hirsplaccra vittek forsritos tempóba, (gyorsan a segélyhelyre vitték)

Ott beraktak egy nagy szanitécajtóba,

És alig telt bele három vagy négy óra,

Elértünk a kranke-lábsipstációra!...

A többi osztán folyat a legnagyobb rendbe,

Königgräcbe vittek és nem Debrecenbe.

Ott oszt macéroztak, összecanderoltak,

Aztán Rózsahegyen jól megvillanyoztak. (a rózsahegyi katonai kórház)

Mikor aztán megint egy darabban voltam,

Mint szimuláns a káderhez berukkótam. (bevonult a pótzászlóaljhoz)

De mert nem szerettem a tengeri halat,

Úgy kiéheztem, hogy csak a bőröm maradt.

Mondok, én ezt tovább ki sehogy se állom,

Az ezredhez szökök, hátha megtalálom!...

Úgy is tettem aztán, ahogy elgondoltam,

Ik meldige hozzám, hogy most berukkótam!...”